Darai Lajos: Éhségtiltakozásba kezd...
Éhségtiltakozásba kezd...Éhségtiltakozásba kezd, éhségsztrájkhoz folyamodik, akit a
körülmények erre kényszerítenek, mert már nem maradt más eszköz
számára, hogy ügye rendeződjön, a felvállalt vagy rá kényszerített
helyzete megoldódjon, és itt általában, sőt egyáltalán nem is
egyéni dologról van szó, hanem az illető egész közösségét,
vagy annak a jövő szempontjából meghatározó részét érintő,
alapvető törekvését előmozdító kezdeményezésről vagy magatartásról,
vagy már megtörtént cselekvésről, melynek következményeit kellene
elhárítani, megváltoztatni a megítélését, esetünkben
ilyenformán a közkegyelem kieszközlése az elérendő cél.
Erre a megfontolásra tehát az juthat, ily megoldást az választ,
akinek olyan mértékű az elszántsága, hogy végsőkig hajlandó
és el is képes menni, mert itt nem kevesebbről van szó, mint arról az
önfeláldozásról, amit „békeidőben” csak igen kevesen és
ritkán kockázatnak meg, vesznek erre irányt, mert az ügy, az eszme és
a harc, melynek képviseletét és megvalósítását felvállalták,
sokkal inkább élő híveket kíván, mint halottakat, bár utóbbi
hatása sokkal nagyobb lehet, mint egyes ember eredményessége,
azaz szinte vak elszántságot látunk, miről inkább le kellett volna
beszélni, mint támogatásunkról biztosítani őt, mégis mellé
álltunk, mert a lehetetlenséget tapasztalva meggyőződtünk, hogy már
csak e szélsőséges lehetőség maradt, még ha a legtragikusabb
végkifejlettel is, ha az ellenoldal, a megcélzott fél mereven
kitart végsőkig bírált álláspontja mellett, mert így nem gondolhatja,
hogy többet veszthet, ha enged, mint a bekövetkező tragédiával.
Nagy hát a felelősségünk mindannyiunknak most, mint máskor is, mikor
nem tudatosul eléggé az egész nagy közösségünkre kiható,
reménytelenségből fakadó indulat jelentősége, beszéljünk
róla, hirdessük, terjesszük hírét, mert az önrontásba kezdő éppen
hogy korlátozza tiltakozása közvetítésében magát, hiszen
egyre kevesebb ereje marad majd, és e fokozódó gyengülését,
erőtlenségét kell a magunk ösztönzőjének tekinteni arra,
hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk elősegíteni a célba
érést, a tiltakozás eredményességét, hogy a halálba vivő
úton a tiltakozó megállhasson, onnan visszafordulhasson, és
győzelmesen érjen véget vészterhes kalandja, mert megfutamodást,
tudjuk, semmiképp se láthatnánk tőle, hiszen már tapasztaltuk, hogy a
végsőkig képes kitartani, de erre rádöbbenve, megijedve,
hogy tényleg elveszthetjük őt, riadóztatni kell környezetünket, kis
és nagy közösségünket minden követ megmozgatva a közös célért.
Mert nekünk nemcsak vele, a győztessel, de akkor is tovább kell élnünk,
ha vesztesként elhalálozik, s a felelősség terhe attól kezdve
a jóvátehetetlenség érzésével fog párosulni, örökös
kudarcként hárulva az utókorra, ami nem ér fel semmi mai
nyereséggel, erről meg kell győznünk a neki ellenállókat, az őt
e helyzetbe kényszerítőket, mert az élet több annál, mint amit ma
meg tudunk ítélni belőle, ezért nemcsak bírálni, de tisztelni
kell ilyen elkeseredett tiltakozást, egyesíteni erőnket,
hogy úgy távolítsuk el a személy vészterhének fenyegetését, hogy
közös belátásra jussunk, megegyezésre, feloldásra kényszere terén,
mert különben, ellenkező esetben elvi elkötelezettségünk
mellé mi is teszünk tiltakozó lépéseket és vállalásokat
más irányba vinni a jövőnket, mert megbocsáthatatlan és tovább
vállalhatatlan lett a jelenünk, ám hiszünk a megoldásban, nem kell
kenyértörésre vinni a dolgot, ezért alapítani mozgalmat.
