Darai Lajos: Éhségtiltakozásba kezd...

Éhségtiltakozásba kezd...

Éhségtiltakozásba kezd, éhségsztrájkhoz folyamodik, akit a

körülmények erre kényszerítenek, mert már nem maradt más eszköz

számára, hogy ügye rendeződjön, a felvállalt vagy rá kényszerített

helyzete megoldódjon, és itt általában, sőt egyáltalán nem is

egyéni dologról van szó, hanem az illető egész közösségét,

vagy annak a jövő szempontjából meghatározó részét érintő,

alapvető törekvését előmozdító kezdeményezésről vagy magatartásról,

vagy már megtörtént cselekvésről, melynek következményeit kellene

elhárítani, megváltoztatni a megítélését, esetünkben

ilyenformán a közkegyelem kieszközlése az elérendő cél.

Erre a megfontolásra tehát az juthat, ily megoldást az választ,

akinek olyan mértékű az elszántsága, hogy végsőkig hajlandó

és el is képes menni, mert itt nem kevesebbről van szó, mint arról az

önfeláldozásról, amit „békeidőben” csak igen kevesen és

ritkán kockázatnak meg, vesznek erre irányt, mert az ügy, az eszme és

a harc, melynek képviseletét és megvalósítását felvállalták,

sokkal inkább élő híveket kíván, mint halottakat, bár utóbbi

hatása sokkal nagyobb lehet, mint egyes ember eredményessége,

azaz szinte vak elszántságot látunk, miről inkább le kellett volna

beszélni, mint támogatásunkról biztosítani őt, mégis mellé

álltunk, mert a lehetetlenséget tapasztalva meggyőződtünk, hogy már

csak e szélsőséges lehetőség maradt, még ha a legtragikusabb

végkifejlettel is, ha az ellenoldal, a megcélzott fél mereven

kitart végsőkig bírált álláspontja mellett, mert így nem gondolhatja,

hogy többet veszthet, ha enged, mint a bekövetkező tragédiával.

Nagy hát a felelősségünk mindannyiunknak most, mint máskor is, mikor

nem tudatosul eléggé az egész nagy közösségünkre kiható,

reménytelenségből fakadó indulat jelentősége, beszéljünk

róla, hirdessük, terjesszük hírét, mert az önrontásba kezdő éppen

hogy korlátozza tiltakozása közvetítésében magát, hiszen

egyre kevesebb ereje marad majd, és e fokozódó gyengülését,

erőtlenségét kell a magunk ösztönzőjének tekinteni arra,

hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk elősegíteni a célba

érést, a tiltakozás eredményességét, hogy a halálba vivő

úton a tiltakozó megállhasson, onnan visszafordulhasson, és

győzelmesen érjen véget vészterhes kalandja, mert megfutamodást,

tudjuk, semmiképp se láthatnánk tőle, hiszen már tapasztaltuk, hogy a

végsőkig képes kitartani, de erre rádöbbenve, megijedve,

hogy tényleg elveszthetjük őt, riadóztatni kell környezetünket, kis

és nagy közösségünket minden követ megmozgatva a közös célért.

Mert nekünk nemcsak vele, a győztessel, de akkor is tovább kell élnünk,

ha vesztesként elhalálozik, s a felelősség terhe attól kezdve

a jóvátehetetlenség érzésével fog párosulni, örökös

kudarcként hárulva az utókorra, ami nem ér fel semmi mai

nyereséggel, erről meg kell győznünk a neki ellenállókat, az őt

e helyzetbe kényszerítőket, mert az élet több annál, mint amit ma

meg tudunk ítélni belőle, ezért nemcsak bírálni, de tisztelni

kell ilyen elkeseredett tiltakozást, egyesíteni erőnket,

hogy úgy távolítsuk el a személy vészterhének fenyegetését, hogy

közös belátásra jussunk, megegyezésre, feloldásra kényszere terén,

mert különben, ellenkező esetben elvi elkötelezettségünk

mellé mi is teszünk tiltakozó lépéseket és vállalásokat

más irányba vinni a jövőnket, mert megbocsáthatatlan és tovább

vállalhatatlan lett a jelenünk, ám hiszünk a megoldásban, nem kell

kenyértörésre vinni a dolgot, ezért alapítani mozgalmat.