Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1000.

A Szilaj Csikó szerkesztősége nagy tisztelettel és hálával köszönti a szerzőt 1000. naplóbölcsessége megjelenése különlegesen ünnepélyes alkalmából! Jó erőt, egészséget, rendíthetetlen alkotókedvet kívánunk a soron következő ezerhez is! (VDGY)

1000.

Kegyetlenkedésnek kicsinyítjük a gyilkos rombolást, pedig

ha nem nevezzük néven, cinkosává válunk, ha megtűrjük a

kegyetlenség fogalmát a szóhasználatban, enyhítendő a bajt,

visszahat ránk, minket is áldozatává tesz, hiszen védekezni

támadás valós s lehetséges veszélyének ismeretében tudunk.

Valahogyan mindig elintézik a harcok, háborúk kirobbantói,

hogy belenyugodjunk a döntés meghozatalába, de leginkább

kész tények elé állítanak, csapataink már megindultak, mire

megtudjuk és bólintanunk kell rá, különben hazaárulóként

megbélyegeznek, meghurcolnak s kisemmiznek életünkből.

Békeidőben kellene tisztázni, hogy annak megszüntetésére

nincs semmilyen elfogadható indok, tehát nem lehet háborút

sohasem kirobbantani, a végső megoldás a tárgyalóasztalnál

fog megvalósulni, minek a harcot előtte lefolytatni, milliós

áldozattal ma már, ami garantált, s kőkorszakba visszahullás.

Mintha háború szarvasagancs lenne, gazdája levedli, eldobja

a múltat, lombhullás ősszel, hogy aztán megújulás új reményt

hozzon magával, de mindez üres hasonlat, mert reményt élet

tartalmaz, nem a halál, építeni újat új helyen kell, nem a régi

romjai helyén, mert kilóg a lóláb, gazdacsere az, nem több.

De miért is kell új birtokosnak a miénkbe beleülnie, még az

életünk árán sem megvédelmezhetően azt, amink van, pedig

ez a társas élet alapja, hogy van talajunk, amire építkezünk,

amin lépegetünk gazdagodva, és közben mind mi vagyunk,

nem az, aki pályázik rá, hogy mindenestül szolgái legyünk.

Ám hol marad az erkölcsi érzés, a minket egyetemessé tevő

és emberré, egyáltalán a hozzáállás, amikor jóért áldozatot

hozunk, de nem mást áldozunk fel érte a magunk javára is,

eme érzékre gyerekkorunktól kezdve kellene szert tennünk,

de nem csihi-puhi filmeken edződve erőszakhoz, amint ma.

A nevelésnek kell, különösen jó példaadással, jó útra terelni

a még ki sem fejlődött ösztöneinket, és a csoda megvalósul,

amivel tele vannak a táncszínházak, a sportcsarnokok és az

egyetemi nagyelőadók, mert az ember gyermeke még többé

tud válni, mint nevelői, még bölcsességben s ügyességben is.

De ennek a köz javára kell válnia, nem hadigépezetbe vinni

a tudáscsúcsokat, mondván, ott a tőkemegtérülés hatékony,

mert aki háborúzik, mindenét odaadja majd a fegyverekért,

hogy az ellenségnek kikiáltott mindenét lerombolja, s olyan

lesz minden, mintha csak fegyverrendszerek dáridója dúlna.

S ha felelős személyt kérdezel, van-e ebből kiút s az miként

lehetséges, kiderül, hogy nem ezen töri fejét, hanem kényszerű

helyzethez az alkalmazkodáson, idézve, hogy „akár egy halom

hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát”, de nem harcra s háborúra gondolt a költő.

Hanem életünknek beláthatatlanul sok feltételére, összefüggései

összességére, mik közül sokkal meglepetésként találkozgatunk,

és utólag okossá válunk, hogyan kellett volna elkerülni a bajt, s

előre gondolkodva a legkisebb veszélyt okozva cselekedni, építő

szándékkal, s nem más kárára tervezni, ne mást legyőzve nyerni.

Amikor elrettenni a kegyetlenségtől alapállásunk kell legyen, és

hogy a „Ne ölj!” parancs mind a nyolcmilliárd emberre érvényes,

nemcsak közvetlen családi, nemzeti környezetünkre, mert ember

is csak akkor maradhatunk, ha a továbbiakban tisztelettel nézünk

egymásra, tudva, mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, lehetünk.