Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1003.

1003.

Félreértésekkel van tele az életünk, mert bár nem tudunk

róla, mintát követünk, s ebben el van elrejtve a nagy titok,

hogy már a mintaadó sem volt meggyőződve róla, igazság-e

az, amit közvetít, mert neki is úgy adták át, hogy csak a

valamennyire érvényességével foglalkoztak már régóta.

Mert leginkább csak az ilyen érvényességig juthatunk el,

mikor fontos életkérdések közelébe jutunk, bátran kezeljük,

látszatra magunk előtt is, mert ha komolyan firtatnánk, mély

szakadék szélén találnánk magunkat, ahol nincs további

lépésre lehetőség, visszafordulunk kapott hagyományhoz.

Azaz a hagyomány megvalósítása a fontos, nem tartalma,

így aztán minden új nemzedék vagy korszak is hozzáadja

a maga új értelmezését, amivel gazdagítja vagy szegényíti,

vagy helyére mást javasol ugyana név alatt, vagy megtart

alapokat az örök emberi területről, de más nevet ad neki.

Így aztán nagy kérdés, hogy félreértésekkel van-e tele a

vallás, és annak olyan mozzanata, mint a Mikulás, amiből

látható egyből, hogy sokaknak ez nem tartozik a templomi

s egyéb ájtatosság körébe, hanem teljesen világi jelenség,

az adománygyűjtés és adományozás egész érvre kiterjed.

S a Mikulásról nem mondható, hogy csak a gyerekeknek

érdekes, hiszen sokan várják egész életükben az ajándékot,

mert hisznek benne, hogy egyszer megkapják, főnyeremény

beüt, és mert nem hiszik, hogy aprómunkával boldogulnak,

elérnék kitűzött céljukat, pedig ez mutatja, hogy felnőttek.

Ilyenképpen viszont az istenhit sosem csúszhat félre, mert

nem talány szinten élünk, hanem nehézségek és sikeresen

megoldásuk sűrű közegében, s felfogás kérdése, hogy mily

segítséggel gyűrjük le, érjük el őket, gondolhatjuk magunk

erejének is, de azt is, hogy végsőleg mindig valaki másnak.

Valakinek mondjuk, ha megszemélyesítjük, de valamiként,

személytelen jelenségként, végtelen sorozatként látva sem

vagyunk közelebb a magyarázathoz, hogy minek hatására,

közvetlen vagy közvetett befolyására alakul így a sorsunk,

tudván, csak kis rész vagyunk beláthatatlan nagy egészben.

Ezért abban szoktunk, igen okosan, kiegyezni magunkkal

feszítő kérdéseinket illetően, hogy valóságunk folyamatait

és a csodákét más-más párhuzamos síkon futtatjuk, fölöttük

a mennybélieket képzelve, alattuk meg sötét alvilági erőket,

a poklot tételezve, de szigorúan csak magunkra érvényesen.

Van oly tudománya, amely keresztezni próbálja eme síkokat,

és sok nem tudományos eljárás menne át rajtuk, mintha létra

lenne a lába alatt, összekötve a szinteket, átjárást ígérve a

benne hívőnek, bizakodva jobban megismerni magunkat,

miáltal kiismerhetőbbnek állítják a létezés összességet is.

Ezzel az önismerettel, s a világ és a valóság megismerésének

örök feladatával visszajutottunk a félreértések köréhez, mert

említett mintaadás nemcsak családtagokra, nevelőtanárokra

terjed ki, hanem irodalmi alakokra is, és a vallás történeti

oldala igen tágan, a csillagos égről származó adatokkal teli.

A legelterjedtebb hozzáállás, valljuk be, még ma is félreérti

ezeket a szereplőket, hogy eszmei magasságukból lehozza

őket a földre, hús-vér emberekké formálva elképzelni, hogy

köztünk járnak, mi pedig a kedvükben járva az ő barátukká

fogadtatva magunkat, gyönyörűségessé tehetjük életünket.