Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1008.

1008.

Mi a baleset? – olyan sötét verem, mibe akkor is beleesel,

ha elővigyázatos vagy, így eme kifejezés ugyan a rosszat

jelöli, ami bekövetkezik, és benne van a váratlanság is,

de leginkább arra figyelmeztet, azt magyarázza, mintegy

felmentve felelősség alól, hogy elkerülhetetlen, sorsszerű.

Ezért van talán, hogy nem szoktunk nagyon foglalkozni

vele életünk amúgyis túlzsúfolt folyamatában, szükség

sincs rá túlzottan, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy

hiábavaló felkészülni ezer esetre, ha majd az ezeregyedik

lesz végzetünk, mert arra már tényleg nem számítottunk.

Vannak ugyan a készülékek, különösképpen az elektromos

áramot használóknál tilalmak, mit nem szabad tenni velük,

hogy elkerüljük a balesetet, s még vigyázni kell mindenféle

tárgyakkal mint veszélyforrásokkal a kisgyerekek számára,

de nem ez a lényeg, attól még jön a „bevehetetlen kanyar”.

Egyből itt vagyunk a dolog kellős közepén, ha a motorosok

gyászos eseteit nézzük, hogy miért történnek meg, miért

nem tudják elkerülni, milyen kiszámíthatatlanság érkezik

meg abban a kritikus helyzetben, hogy aztán a vége egy név

lesz az ország legmagasabb pontján ilyenek „emlékművén”.

Ezért talán ketté kell választani a természetrajzát, ha hűen

akarunk ábrázolni tragédiát s mindennapi természetességet,

azaz hozzá vezető utat és bekövetkezése megakadályozását,

mert bármennyire is hozzátartozik már életünkhöz igen sok

vívmány, szerkezet, tárgy, mi szinte ugyanolyan maradtunk.

Elragad sebesség bennünket, rossz időben nem csökkentjük

a biztonságos, de „visszataszító” fokra, mi „megalázó” annak,

aki már hozzászokott száguldáshoz, mintha madarak lennénk,

leesnénk, ha nem repülünk, ugyanez érvényes a beláthatatlan

előzésre, a túl meredek ívű kanyarra, és hol a motoros elszáll.

De másfajta módon, más helyről is jöhet elkerülhetetlenség,

amikor nem a mi hibánkból történik a baj, és ez nemcsak a

közlekedésre vonatkozik, mert előfordulnak hibás termékek,

anyagfáradás, gyártói mulasztás, fel nem ismert érzékenység

gyógyszerre, virágporra, egyébre, s hamar beüt a katasztrófa.

Hol van tehát a határ meghúzva, a szint, hogy mit mondjunk,

milyen ez az emberi élet, élhető-e egyáltalán, vagy ámítjuk

magunkat és utódainkat, hogy a túlélés nem oly nagy dolog,

csupán normálisnak kell lenni a mindennapokban, és minden

alkalommal, s még nagy összefüggéseket látva látván szintén.

Van is ebből manapság nagy hajcihő, mert a gyanakvás már

nemcsak a sok újdonságra vonatkozik, hanem a kevés a fóka,

sok az eszkimó elvet kezdi mindenki a bőrén érezni, és ebből

nem arra következtet, hogy komolyabban vegye magát, hanem

hogy földidegen erő, gyilkos hatalom teszi őt kiszolgáltatottá.

Ráadásul olyanok etetnek, tesznek tönkre bennünket, akikről

nem is tudunk, akik háttérből rángatják a szálakat, mozgatván

az embereket, akik meg birkamód és hangyaként viselkednek

és cselekednek, hajtják fejüket a tőkére a bárd alá, önként és

dalolva mennek őket ritkító folyamatokba, s nem védekeznek.

De álljon meg a menet, nem igaz az, hogy az élet maga csupán

egy baleset lenne, hosszú, békés, dolgos és szép időszakainkról

nem szabad megfeledkeznünk, és a gyors felépüléseinkről sem

kisebb-nagyobb vérzést okozó ütközéseinkből, ujjmegvágásból

s hasonlókból, így tényleg csak figyelmeztetések a baleseteink.