Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1009.

1009.

A nemzettséget sosem fogja háttérbe szorítani az erőltetett

lombikbébi, mert ezt csak kivételes vészhelyzetre találták ki,

mikor különböző okok, azaz betegségek miatt nem születhet

természetes úton-módon gyerek, aki tehát szerelem szülötte

kellene legyen míg világ a világ, s két nap, mi akkor is páros.

Olyan ez, mint az emberség és az emberiség, ahol egy i adja

a többletet ugyanabból, míg a nemzet pedig mindig nemzett

emberekből áll, akiket hasonló műveltségű és nyelvű szülők

hoznak a világra, semmiből, azaz önmagukból s akaratukból,

és ennyiben többek, mint a világalkotó, aki semmiből teremt.

Többek a mi erkölcsi mércénk szerint, amely véges, de arra jó,

hogy minden szükségeset és lehetőséget számba vegyen, ami

a jó élethez elengedhetetlen, mert ha számvetés nélkül élnénk,

kicsúszna a talaj a lábunk alól, azt hinnénk, hogy van elegendő

élelmiszer s túlszaporodnánk, vagy egy buta okból kiirtódnánk.

De ez mégcsak nem is valami magasröptű gondolat, megértheti

mindenki és alkalmazza, és rámutat az alkalmazott erőszaknak

a mértéktelenségére, amitől veszélyeztetettnek látjuk a családot,

pedig az minden továbbélés alapja, s oly túlnyomóan sikeresen,

hogy semmiképp sem szabad kockára tenni, mással kísérletezni.

És ez a parancsnoki vezénylés, amit a mai ránk erőltetés mögött

mint elviséget látunk, az elmúlt évszázadban már kétszer lángba

borította az egész világot, és esztelensége, hamissága olyan nagy

fokú, hogy maga fölött nem ismer el még eszmei hatalmat sem,

azaz kételkedhetünk benne, hogy van-e igazán jó szellemisége.

Olyan, ami valamilyen istenség képzetéhez köti, és eme hiány

miatt még az is felmerülhet, hogy e téren is kisajátítás történt,

a hatalom lépett valamikor a történelem során szellemi szintre,

azt maga alá gyűrve, maga fölé hazudva, mert valójában a többi

ember gondolkodásának korlátozására használta fel eszközként.

Lebontva a nagy világösszefüggéseket napi kötelezettségekre,

az egyes emberig kiterjedetten megmagyarázták a lépcsőzetes

emberlét fokozatainak hivatását a legkezdetlegesebb szolgáktól

a legkiváltságosabb csúcslényekig, kiket már nem is anya szült,

hanem egy felfoghatatlan égi beavatkozásként jöttek le a földre.

Nekik jogukban állt fegyvert fogni, hódítani, gyilkolni, mi ellen

aztán fellépett a honvédelem, és szervezetbe terelte a széttagolt

embercsoportokat, hogy védekezzenek ama közös külső ellenség

ellen, amely rá akarta és azóta is rá akarja erőltetni saját akaratát

az egyes társadalmakra, az érdekrendszere szerinti káros eljárásit.

S itt visszatérünk a hagyományos nemzetalkotó két részhez: akik

azt összeadják saját létezésükkel és akiket megbíznak életük hithű

védelmével s így sorsuk képviseletével, hogy békében élhessenek,

ahogy őseiktől örökölték, s amit azok mint nemzetesek, katonák és

a király, hálát kiváltva legjobb tudásuk, képességük szerint tesznek.

Ebben tehát egyek, egységesek vagyunk, mégha a messzi időtáv és

járóföldi messzeség el is távolította egymástól a műveltség és nyelv

különlegesen ránk jellemző elemeit, mert hiszen ott is találunk közös

gyökereket, s az új sorsközösségben megtaláljuk a közös nevezőt, az

azonos hangot, hanghordozást, elvet, eszmét a közös boldoguláshoz.

Attól még hogy olyan gazdag tudásúvá váltunk a világ szerkezetének,

sőt az életjelenségeknek megismerésében is, hogy mindez összessége

beláthatatlannak látszik az egyes ember szintjén és számára, de nem az,

mert közben a célok és következmények szintjére is leképeződik, azaz

leegyszerűsödik, minden ember közös akaratává válhat mindeme tudás.