Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1010.

1010.

Kevesen foglalkoznak azzal, amit nem tudunk és nem is

tudhatunk legalább jelen állás szerint, mert szorongáshoz

vezetne, kételkedést, sőt kétségbeesést okozna őbennük,

nem elég erősek ahhoz, hogy olyan ismeretlenség mélyére

betekintsenek, ahonnan nehezen kapaszkodnának vissza.

Mi ez a közönséges szint, amit legtöbben szeretnek teljes

mellszélességgel valóságnak tekinteni, és a világ minden

kincséért sem kérdőjeleznék meg, mint szilárd talapzatot,

lépéseink, cselekedeteink alapvetését, kiindulópontját, hogy

nem káprázat a világ, számíthatunk szemünkre és eszünkre.

Érzékelésünkre, amikor valójában névvel ellátva észlelünk,

és gondolkodásunkra, amikor jó nevet adunk a dolgoknak,

pontosan olyat, mit elődeink is adtak, adták neki valamikor,

s nincs értelme, azaz nincs jogunk megváltoztatni, így lesz

kerek a világ, lesz értelme a magyar igéknek s boldogulunk.

Mert a bizonytalanság a tudásban megkötözi a szándékot és

lebénítja az akaratot, és mert a nem magátólértetődő káros

mellékhatásokat vált ki, még betegséget is okozhat, amikor

megbomlik bennünk a lélek egyensúlya, és testi elváltozást

hoz magával, a leggyengébb érzékenyebb részeink sérülnek.

Viszont mégiscsak attól ment a világ előre, hogy új eszközöket

hozott létre az ember, új szemléletet és eljárásokat alkalmazott,

ha annak szükségét látta, de éppen ezen van a hangsúly, hogy

csak akkor, amikor a változó körülmények követelménye tette

elkerülhetetlenné, s a régit még azután is tovább megbecsülték.

A régit megtartották, az újat gyakorolták sokáig egymás mellett

párhuzamosan, de ez csak kedvező esetben történt így, amikor

volt rá idő az újat próbálgatva bevezetni, mert azokról a tragikus

fejleményekről alig tudunk, néha semmit, ha hirtelen rászakadt

rosszirányú változás, katasztrófa miatt elpusztul az a közösség.

És ha megnézzük az újra érzékenységet, újat vállalás bátorságát

és kidolgozásának okosságát, feltűnik, hogy ilyenre hajlamosak

és ilyesmit szenvedéllyel űzőket az ismeretlenséggel találkozás

sosem taszítja, hanem kihívásnak tekintik, nem szorongást vált

ki bennük, hanem feltüzeli őket fölé kerekedni a megismerésben.

Bár ez a hozzáállás ritka, ámde jól ismert, és társadalmi jutalma

sem marad el egészséges, azaz szabad a közösségben, amely tehet

önmagáért felkarolva az őt megújítókat, de ha elnyomott, akkor

még az ilyen pusztító folyamatokat is eszközként használja ellene

az elnyomója, hogy mindenáron fenntartsa igazságtalan hatalmát.

Ezért nem tudhatjuk manapság, hol van az igazság a mi életünk

biztonságát illetően, mert a ma fennálló hatalom önvédelme nem

látszik egybeesni az élet védelmével, sőt felülírhatja azt, s mert a

katonai célú kiadások vitathatatlanok, de eredményei csak későn

és gyéren csordogálnak vissza a mindennapi szintre, bár kiválóak.

És a rossz hír, hogy eszmei fegyverkezés is folyik, amihez szinte

az emberség, emberiség erkölcsi elárulása szükségeltetik, netalán

tán tudatlanul, szándéktalanul, de mindig meggondolatlanul, hisz

az igazságkeresést a tudós sosem adhatja fel, mert helyette a sosem

megismerhetőre adott hamis válaszok lesznek majd áltudománnyá.

Ezért fontos, hogy tisztában legyünk, milyen kérdésekre nem lehet

választ nyernünk, amiben segíthet a hitre épülő válaszok seregének

feltérképezése, könnyű feltárása, midőn ezeket azért erőltetik ránk,

hogy ne hagyják megtartani eredetiségünket, ha mi másként tudjuk,

mert tudásunk korlátairól tudva mást hagytak ránk róla igaz őseink.