Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1011.

1011.

Tehetség szavunk igen sokatmondó, mert tartalmazza nemcsak

a képességet, hanem a vele szemben támasztott követelményt,

nemcsak jelzi, hogy az illető jóeszű, hanem hogy az akarata is

megvan hozzá, hogy érvényesítse, nemcsak nem buta, hanem

nem tutyimutyi meghunyászkodó, de sikeresen kezdeményező.

Aki tehetséges, manapság többnyire csak egy területen az, nem

úgy, mint első olimpiai bajnokunk, aki első versenyén megnyert

minden sportágat, amiben elindult, olyan nagy ma a követelmény

egy-egy tudományban, létterületen, hogy arra felkészülni is igen

nagy kihívás, nemhogy új teljesítményt nyújtani és elismertetni.

Mert mi a tudomány, ha nem ismeretek rendszere, mégpedig a

maga szabta területen és keretek között, és aki ebben jó, kiváló,

azaz eredményt ér el, tudósnak számít a többi tudós szerint és

révén, által, de nincsen olyan egyetemes mérce, vagy olyan nagy

ember, aki az összes tudományág és terület megítélésére képes.

Ráadásul ezeket a tudományos ismereteket túlnyomóan olyan

kísérletekkel érik el, amelyek berendezése, azaz eszközigénye

iszonyatosan drága, sok pénzbe kerül, tehát egyéb kapcsolatok

is szükségesek a támogatása elnyeréséhez, így kisebb-nagyobb

anyagiakban tehetős csoportokkal összefüggésbe kell kerülni.

Hogy aztán hogyan győzik meg a támogatókat, hogy éppen oda

érdemes befektetni, abból, attól várható nagy haszon, mit eléjük

tesznek a pályázók, külön kérdés, nincs is közvetlenség benne a

tárgy felé, hanem fokozatos egymásraépülés működik itt is, és a

piramis csúcsára juttatott egyből elfogadást nyer, kap bizalmat.

Csak hát, sokkal többen vagyunk a földön tehetségesek, mint

amennyi ilyen piramiscsúcs képződhet, mint amennyire juthat

elég forrás a megvalósításhoz, ezért tehát már előzetesen, ama

kiválasztódási folyamatba beépül az elváráshoz igazodás, és

így elég egysíkú képzések indulnak, egész a szakbarbárságig.

Így amit természetes kiválogatódásként ismerünk, fejlődésnek

mondunk az ember megjelenéséig, az emberi tehetség terén már

régen csődöt mondott, mert a megfeleléskényszer érvényesül az

egész keresztmetszeten, tehát a képzettség megszerzése, munkás

érvényesítés és elismerése terén, emiatt zsákutcásság nem látszik.

Pedig a zsákutca végén lehet szakadék, katasztrófa akár, és néha

már az afelé haladás lassítása is büntetést, kizárást von maga után

az intézményi világból, azaz gyorsuló sebességgel száguldunk a

mélybe zuhanásig, ahogy a történelemben már igen sokszor meg

is történt, ha hirtelen és keményen, még időben nem változtatunk.

Ám hogy min kell és miként, ugyanúgy nehéz kérdés és kevéssé

megragadható, mint a tudományok összességének átlátása, ezért

éppen a legérzékenyebb, a legtehetségesebb emberekre kellene

sokkal jobban figyelni, a legkisebb és legnagyobb közösségben is,

hallgatni rájuk, érvényesíteni gondolatukat, mikor még nem késő.

Ehhez bíznunk kell a tehetségben, sőt tisztelnünk, mint ahogyan

régen, valamilyen földöntúli üzenetet látva képtelen ötleteikben,

amire nekünk nincs magyarázatunk, de érezzük, hogy van benne

igazság, még ha csoda számba vesszük is kigondolását, és ezzel

kiválasztódás felé tereljük őket, egyszer megmentőnk lehessenek.

Mert az ilyen zsenik, váteszek jóelőre képesek érzékelni veszélyt,

még vészbeállta előtt, mire megoldást látnak, orvoslást, afelől ötlik

szemükbe a mulasztás ténye, de csak akkor kezdeményezhetnek ők

gyors, kemény javaslatokat, lehetnek a levezénylői, ha odaengedjük

őket, a tehetségeseket most is a kormányrúdhoz, bár még jól állunk.