Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1017.

1017.

Kevesen űzik a rendszeres gondolkodást, mely kétféle jelentést

hordozó fogalom, egyrészt folytonosan visszatérést, művelést

jelent a szellemiek terén, másrészt meg a rendszeresség pontos

fogalomhasználatot és következetességet mutat, összefüggések

érvényesítését, még szenvedélymentességet is eszesség javára.

Aki szokott így gondolkodni, nem végzi, mint a reggeli tornát,

vagy az esti imát, hanem rendszerint beleáll a kihívásba, vagy

csak érdekességbe, megnézi összetevőit, és elmegy a határáig,

következményeiig, szétboncolja, ha kell, szétszálazza, ha túl

bonyolult, de mindenképp alapos megközelítéssel próbálkozik.

Ehhez persze hozzá kell nevelődni, mert nem jön magától napi

rutinban alkalmazott felszínességtől szabadulás, mélylátásnak

is mondható, a fák gyökérzetét használva minta gyanánt, hogy

miként születhetett, honnan ered a vizsgálandó dolog, ügy, eset

és történés, legjobb, ha valakinél nézhetünk hasonló képességet.

Nem világunkban máig ható, jelenlévő vallásalapító mesterekre

gondolok, hozzájuk külön hozzáállás kell, ha célt akarunk elérni

a legsajátabban megközelíteni mondanivalójukat, a tanításukat,

hanem azokra a példaképekre, okos emberekre, tanítóinkra és jó

szüléinkre, kik így-úgy, jól-rosszul, de teljesítik e követelményt.

A hangsúly a teljesítésen van, ennek a lényegében egyesül az a

két út, hogy igényünk van alkalmazni eszünk erejét minden, és

bármilyen kicsinek látszó körülményben, tárgy esetében és van

módszerünk, sőt az magátólértetődő, hogy kivesézzük, de csak

amennyire szükséges, a korábbi megállapításokat felhasználva.

S ha már így egyben látjuk a látszólag két irányból egyesített

folyamatot, amely tehát leginkább gyakorlással sajátítható el,

mert ha egyedül próbálkozunk, nehezen boldogulunk, hiszen

kell a visszajelzés, amit mesterünk személye biztosít, magány

félre csúsztathat, megrekeszthet, úgy mégis többre juthatunk.

Többre, mert nem köt, bénít meg okosabbnak vélt tekintélye,

nem kell fellázadni ellene, bátorsággal megtagadni túlnőve

rajta, hanem a gondolkodástörténetet szabadon vizsgáztatva,

onnan véve elvi folyamatok elismerését, vagy bírálatát azok

logikájában észrevéve a hibát – mai tágabb nézőpontunkból.

Ám mivel az eszmék nem igazán közvetlenül terjednek, nem

a bölcselőtől a tanítvánnyá válhatókig, hanem közvetíti azokat

leginkább a vallás, vagy az azt pótolni akaró sokkal gyengébb

kivitelű új világnézet, viszont mindkét eset nagy buktatókat

rejt, mert friss értelmezésébe nyilvánvalóan bele akar szólni.

És mivel ezt értelmi téren nem tudja már irányítani, merthogy

minden okos ember és az emberpalánta is önállósággal bír a

gondolkodásban, érzelmi pályára terelik a dolgot, ígéretekkel

és fenyegetéssel a tan kapcsán, kapcsolt részeiben, mennyet

és poklot emlegetve, sőt jövendölve közel és távoli jövőben.

Ekkor pedig az ész lecövekel, megdermed, mert a rettegés sem

tápláléka és a csodavárás sem gondolkodásunknak, esetlegesen

nem veszi észre a bajt, amit bakugrásnak hívnak a hozzáértők,

amikor megbicsaklik a következtetés, átugorva lehetetlenséget,

amit már más oldalról belátott, és parttalanul álmodozni kezd.

Ebből is látszik, miért komolytalan, aki mellőzi ezt az emberi

csúcsot jelentő szükségletünket, a rendszeres gondolkodást,

melynek segítségével a legnagyobb kérdések esetén is joggal

várhatunk az igazsághoz közeli választ, megkülönböztetve és

érvényesítve, hogy mit tudhatunk, és mi haladja meg eszünket.