Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1023.

1023.

Az örök békét lehet választani, az örök fiatalságot nem,

harcról, háborúról le lehet mondani, sőt, igen érdemes,

de az idő múlása mindenképpen nyomot hagy rajtunk,

még jobban az életen magán, mert nem egyedül vagyunk,

jönnek sorra új nemzedékek, s helyet kérnek maguknak.

Vagy inkább helyet csinálnak maguknak, fészket raknak,

mint a madarak, nem túrják ki szüleiket a házukból, mert

kezdetben megférnek együtt, s mikor megtehetik, építenek

közösen újat, gazdagodnak, gyarapodnak, mert az ember

alkotó lény, folytonosan kibővíti a lakóterét és látókörét.

Harcolni természet vak erőivel kell, ha kell, de már ott is

megvan a hatékony védekezésmód régen, árokkal s magas

palánkkal védtük falunkat, melynek neve mutatja lényegét,

hogy elkerített hely a vadságtól, amit magunk között sem

engedhetünk meg, mert elszabadulhat és mindenkit leront.

Ezért törvénnyé tettük, hogy nem ölhet embert ember, nem

is akarhatja azt egyetlen ép elmével bíró sem közöttünk, és

még az enyhébb fokú tett is tilos, ütlegelés, csonkítás, ami

örökké tartó sérülést okoz lélekben és testben, hiszen egész

a szép, tökéletesség a jövő záloga, és el is juttat oda mindig.

Béke nemcsak sértetlenséget nyújt, hanem közegét minden

együttműködésnek, bizalmat az árucserének, befektetésnek,

hitet a jövőnek, nyugalmat a mindennapoknak, a kitartó és

nagy odafigyelést igénylő tevékenységnek, közösen készült

nagy műveknek, mint földművelés, fémöntés és tájépítészet.

De állatszelídítés se ment volna a régi kezdetekben feldúlt

állapotban, és a beszédrögzítés se írással, valamint orvosló

megfigyelés gyógyfüvek alkalmazásával, mind-mind békés

környezetet feltételez a létrejöttéhez, gyakorlásához, s a sok

ételkészítő mesterfogás, a hosszú elbeszélések megtanítása.

Ezért természetellenes, emberséget dúló minden háború, mert

olyan eszköz, mi nem méltó emberhez, nem is tudta felfogni

eleinte, mi az, akit megtámadtak, csak mikor híre ment, hogy

lélektelen kegyetlenek jelentek meg, akik kioltanak életet és

házat felgyújtanak, gondolt válaszra, hogy ne legyen áldozat.

A válasz előbb menekülés volt, mert akkor még voltak nagy

és távoli erdős helyek lakatlan, s az időjárás is kedvezett ezek

felkeresésének, belakásának, berendezésének, a régi lakóhelyi

kapcsolata sem szakadt meg, békés időkben visszalátogattak,

amiből aztán ünnepet kerekítettek később, őshazát emlegettek.

De a másik válasz lett aztán általános gyakorlat, a védekezés

hatás-ellenhatás elven, erődítésből visszaütés, amikor már a

támadót nem tekintették sérthetetlen embernek, de ellenségnek,

akit elpusztítani egyetlen módja lett a túlélésnek, a véd-várakban

élők mindig többséget alkottak, ha végsőkig kitartottak, győztek.

Ekkortól azonban összekuszálódik történelmi híradás, az ellenséget

ördögiként ábrázolták, és a harcok alakulásáról csupán a győztesek

szemszögéből készített beszámolóból értesülünk, még az sem mindig

világos, hogy ki kezdeményezte, mi azért képez sebet és sötét foltot

az emberiség testén, mert fáj valakiknek, és mert igen megtévesztő.

Máig, mert a háború és megindoklása nem múlt el a Földről, sőt a

végső igazságosztó szerepe még csak erősödött, amit tűrnünk kell,

mert hamar megjelennek kertünk alatt harci kocsik mostanában is,

hullhatnak tüzes nyilak rakéták alakjában, ezért törnünk kell fejünk

hatékonyabb védekező eszmén, mint tehetjük kizárólagossá a békét.