Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1033.

1033.

A kihalásra ítélt magyar nyelvért aggódnak rettegve s hogy

nem marad utána semmi, akik nyelvünk elangolosodását

ostorozzák, vagy inkább sopánkodnak, mennyire nem tesz

ezügyben senki semmit, s az ezt túlzásnak tartók sem tesznek

javaslatot a megoldásra, hanem csak lekicsinylik a veszélyt.

Szélsőségesen végzetes e távlat, de jobb, ha foglalkozunk a

nyelvállapottal, nyelvszerkezettel, különösen nyelvünknek

a hatásával más nyelvekre, megjelenésével sok más európai

nyelvben, a keleti kapcsolatokkal, ne csak a görög s a latin

legyen a kutatás tárgya e téren, mert mi régebbiek vagyunk.

Hogyan lehetnénk régibbek, söprik le e ténymegállapítást,

akik csak ama régi mesét ismerik az ezerszázvalahány éves

ideérkezésünkről, amit elég alaposan elültettek lelkünkben,

és krónikáinkba is beírták, hogy kizárólagosan képviselje a

múltunkat, kizárva onnan a valót, hogy ókori nép lennénk.

Pedig voltunk, de nem a végtelen ázsiai sztyeppén, ahová az

üldözésük elől menekülő őseink eljuttatták a nyelvi kifejezés

szentséggé vált fogalmi találatait, szinte egyetemessé téve a

földön, vagy talán még onnan őrizték azt, amikor csak egy s

ugyanaz a nyelv létezett, ami már évtízezres régiséget jelent.

Nyugatra és délre is jutott eme földművelőinkből, akik a jég

utáni földeket felkeresték, megművelték, és áldásait élvezve

az addig ott lakókkal egyesülve megsokasodtak, oda vonzva,

mint ide, a Kárpát.medencébe is a könnyű életet kereső, vad

hódítókat, kiknek több hullámát az égetésnyomok is mutatják.

Azaz a földet belakást, ismerést és emberképességnek hosszú

idejű kiteljesedését tükrözi magyar nyelvünk, ezen eredményt

kell néznünk, hogy emberek voltunk itt idők eleitől, nevünket

csak jóval később kaptuk, nem kellett névvel illetni magunkat,

a jövevény népeket igen, akik minket szintén elneveztek aztán.

Hely- és életismeret pedig tízezer fős telepeket eredményezett

már azokban a régi időkben, későbbi elnyomás jelet még nem

mutatva, összes találmányunkat a szántóföld, legelő, erdő, kert,

istálló, konyha, főzés, sütés, tartósítás, fonás-szövés, gyógyítás

terén, mit nehéz felsorolni, nem is kell, mert használjuk ezeket.

Itt vannak a mindennapjainkban, nyelvünk által is megtanulva,

s lehet, már gépsorok állítják elő termékeinket, terményeinket,

esetleg összetevőt és végeredményt meghamisítva, eltorzítva a

háziasítást, nagyüzemmé téve, de a szavak, fogalmak gyökere

még él a nyelvünkben, tárgyakat s viszonylataikat megragadva.

Örökös világhoz hozzáállásunkból, munkánkból vonva el gyököt,

amiknek máig önálló élete van, és a hozzáadásainknak is, amiket

gyakorlunk még külföldről érkező szavak esetében is, mert a

kezesbárányunkká szeretjük tenni a nyelvi vadságot, habár az

ide elmezsugorító támadással felérve jön, világunk kicserélni.

Így aztán aki félti nyelvünket, kezdje el kibányászni lényegét

természetének és történeti kapcsolatainak, tegye nyilvánossá

eme kihatásait, tudja meg végre a világ, mit kell köszönnie a

mi nyelvünknek, melyet hordozó népével, velünk együtt már

régóta üldöznek, ha nem harccal, hanem tudással válaszolunk.

Vagyis ha a magyar nyelv és nép kihalna a Földről, mint még

jópár távoli térség saját nyelvi birtokosa is, az egész emberiség

vele halna, megsemmisülne minden vívmány, amit elértünk, mi

emberré tett, amiért érdemes élni, erre kell hát tekintettel lenni,

végre a figyelmet ráirányítani, és akkor biztosan megmaradunk.