Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1045.

1045.

Figyelmünket sok minden befolyásolja, vadásznak is rá, terelni,

mialatt másra, másokra önként, szívesen adjuk, de van úgy, hogy

inkább elfordítjuk arcunk, s az is, hogy nem tudunk szabadulni

attól a bizonyos élménytől a tudatunk mélyén, és ez kinek-kinek

személy- s élettörténet függő, mert a figyelem maga mi vagyunk.

Amint az vagyunk testileg, amit megeszünk, s szellemileg olyan,

amilyeneket befogadunk, a lélek a közvetítő minkét irányban, és

felforrósítja, örömdússá teszi a testünk, amikor a jóra és a szépre

figyelmezünk, de ha a rossznak és a csúnyának kell feláldoznunk

drága éberségünket, szinte megbetegít, kezelnünk kell hát ezeket.

Ápolni figyelmünket azt jelenti, hogy kordában tartjuk, mi fontos

a mindennapokban is, mert hamar szétesünk, úgy mondjuk, ha azt

lankadni engedjük, hagyjuk másra terelődni, mint amiről szó van,

rossz mozdulatot teszünk s kificamodik lábunk, elvágja az ujjunk

zöldséghámozás közben elkanyarodó gondolat, vagy törünk-zúzunk.

A jó benne, hogy van eredmény, ha összeszedettek vagyunk, amire

ráirányítjuk értelmességünket, megsokszorozottan tudjuk jelentését,

jelentőségét felismerni, néha már azzal is célt érünk, ha a neve által

azonosítani tudunk valamit, azaz pontos fogalmat nyerünk, mert ha

elégtelen adathalmazból kellene, nem tudnánk hegyet következtetni.

Belenevelődünk, hogy egymásra illik megkülönböztetett figyelmet

szentelni, odaadással fordulni, különösen családtagjaink felé, és a

szeretet fogalmával fedjük le mindazt a sok-sok törődést, érzékeny

akaratnyilvánítást szóval és tettel, amit szülők gyerekeik iránt, s ők

fordítva, tesznek, és a gyerektestvérek egymást között gyakorolnak.

Ennek titka, intimitása kívülről érzékelhetetlen, felfoghatatlan, nem

is szabad oda belátni, beavatkozni, amint azt szívtelen lelketlenektől

ferde, emberellenes célból manapság már megkísérelni merni látjuk,

bár régen megkövezés járt érte joggal, de most valami félrecsúszott

szándékból még védik is őket, ám ha ott segítség kell, az igen nehéz.

Már a testvéreket is elszakítják egymástól korosztályos szinten adott

elfoglaltságokkal, pedig egymástól tudnának a legtöbbet tanulni, mert

a kicsi így látja, mi következik, jön, ha majd nagyobb lesz, a nagyobb

meg visszatekint, újra éli, s elvi síkon kijavítja, ha valamit kiskorában

elrontott, igen hasznos kapcsolat e közvetlenség közeli agyak között.

A jó tanítónk szavai holtunkig elkísérnek, mesteremberek mozdulatai

utánzandóként emlékeinkben élnek, jó fogások, tanulságos tartalmak,

történetek, amiből a lényeget kiértettük, majd az élettársak egyenlően

hatva egymásra, az egyenrangúság munkatársak közt ösztönzőleg hat,

egyedülálló ötleteik kiérdemlik a többiektől a tiszteletteljes figyelmet.

Kiemelendő figyelmetlenség, hogy szinte mindig fegyelmezetlenség,

a sok értelmetlen közlekedési baleset mutatja ama sok mulasztást, amit

manapság látunk a tragédiákat megelőzni, ami lehet akár még érzelmi

túlterheltségből fakadó pillanatnyi elmezavar is, mint mikor kést ránt

valaki, az mindig önfegyelmi képtelenségre utal, utólag felfigyelve rá.

Ezért nemcsak hogy begyakorolni, de karbantartani is kell, muszáj a

figyelmünket, emlékezve, hogy tanulás közben is el tudott kalandozni,

aztán meg egymásra sem szoktunk figyelni, mikor éppen valami fontosat

közölnek velünk, tudományos közlést is figyelemmel tudunk megérteni,

s ha nem figyelünk, a világot sem értjük, kárunkra a valóság rejtély marad.

Végül, amikor kihullik a kezünk közül az élet, annak első jelét biztosan

a figyelemhiány fogja mutatni, ha másokra, akkor magunkra sem tudunk

már érdemi figyelmet szentelni, aztán már meg sem ismerjük szerettünket,

s amikor már magunkról sem tudunk, az már csupán az élőhalott állapot,

ezért tegyük szent főhelyre figyelmünket, míg megvan, míg tehetünk érte.