Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1052.
1052.Összehasonlító üzemmódban él, akiknek nincs saját életcélja,
akinek van, napra lebontja, részleteit elérve megüsse a sikert,
nem kell elégedetlenkednie napmintnap s összességében, mint
amannak, hogy rossz a világ, katasztrófa benne az ember, az ő
sorsát, tevékenységét folyton támadás, törekvését csalódás éri.
Most másoknak azért jobb szerinte, ő maga más korszakot élve
jobban boldogult volna, megelőzte korát, még nem jött el az ő
ideje, vagy a középkorban kellett volna élnie, vigasztalja magát,
sőt, a jövőből érkezettként, ne számítson most elismerésre, mert
jelen szintnél érzékenyebb próféták mindig értetlenséget kapnak.
Kezdjük tehát e jelenség vizsgálatát az alapoknál, ezt nem kötik
senki orrára persze, nincs is rá adat, pontos eredmény, hogy mire
számítson, mire képes a teste, hogyan behuzalozott agya, elméje,
csak ha korai kiválasztást igénylő pályára szeretne lépni, azaz a
gyerekkorban megmérik és eltanácsolhatják, képességi vizsgán.
De aki átmegy a szűrőn és ottmarad, hogy nekikezdjen a sajátos
gyakorlatoknak, még ő sem lehet biztos a végeredményben, mert
nemcsak testépítésbe fognak ilyenkor, hanem ügyesség-teljesség
fejlesztése folyik, akikben egyáltalán lehet, mert sokakban nem,
s őket félúton eltanácsolják, esetleg korai törést okozva bennük.
Még nehezebb szellemi természetű foglalkozásra, felkészülésre
terelni magunkat, vagy már később gyermekünket, mert ott csak
igen későn határozódik meg, mi lesz a feladat, de még az is csak
nem pontos irány-megjelölés, és mikor nyakába zuhan a munka,
azt majd csak ha tehetsége teljességét beveti, tudhatja elvégezni.
A lényeg, hogy a tehetségnek ott kell szunnyadnia már a kezdet
kezdetén bennünk, és ha ez megvan, bárhová lépünk, bármilyen
területre sodor a vakvéletlen, mert nem felmérés nyomán léptünk,
megálljuk helyünk, több területen is tudunk érvényesülni, ha kell,
más képességre szert teszünk, szakmát váltván új munkát végzünk.
S a művészi pályát éppen az a követelmény teszi legnehezebben
kivitelezhető életúttá, hogy eleve két irányból követeli betölteni
a magasszintű folyamatot tehetséggel, amit lehet ugyan érlelni,
tisztítva gazdagítani, de új testi–lelki valóságot mintegy szellemi
többletként kell előállítani, közölhető alakban megteremtve azt.
Hol vagyunk már a folyton elégedetlenkedő emberektől, ha ezek
a különleges követelmények s azokat teljesítő képességek világát
járjuk figyelmesen, mennyire más így élni manapság, ez lehet az
új nemesség foka, amit pedig meg is becsül nemzeti, nemzetközi
verseny, bemutatás, példaképnek állítva, első helyre e csillagokat.
Aki pedig csak az átlagéletet célozta meg, korán megelégedvén a
bejáratott kényelemmel, naponta megkapott élvezettel, a kevéssé
igényes környezetre hagyatkozva, amit az nyújtott, vagy esetleg
elmulasztott nem támasztva követelményt, engedve középszert,
inkább alulteljesített és a tömegember felé vette a maga irányát.
Az összehasonlítást az egyénen túl egész népek esetében is meg
lehet s érdemes tenni, mert ott is legalább két választással, annak
lehetőségével találkozunk, egyik: saját helyi hagyomány megélése
a legmagasabb fokú szenvedéllyel; a másik: hogy bátran elindulunk
egész emberiség vonatkozásban egyedi jószándék tettre váltás felé.
Szerencsés esetben az emberi és az emberiségi magában az emberi
személyben egyesülhet, azaz egyéniségünkben, személyiségünkben,
hogy magunk támasztotta elvárosok rendszere közepette haladjunk,
ne a mások által ránk erőltetett dzsungelben kóboroljunk, ezért kell
megtalálni az egyensúlyt nevelődésünknek eme sok tényező között.
