Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1055.

1055.

Van a testek létének is körforgása,

igaz néha igen hosszú időt élve

ugyanabban az állapotban, hatása

pedig megszűnik a virágzás végére.

A Föld nagy terei sem ugyanolyanok

voltak mindig, hegyek emelkednek egyre,

vagy lekopnak, tavat, tengeráramlatot

se tarts öröknek, változnak világszerte.

Évezredekig tart, míg egy tó kiszárad,

nekünk előbb kell hozzá alkalmazkodni,

de hogyha tengerszint emelkedőn árad,

nem tudod gátakkal végül visszatolni.

Bár lépésekkel, de nagyobb léptékben

földrészünk is mozog, ám úgy tűnik, szilárd,

forgás közben felszín kiloccsanna éppen,

hogyan marad veszteg, tág felfogást kíván.

Összegezni minden kis és nagy tényezőt,

nem beragadva szemlélet börtönébe,

sűrű vagy híg, kemény vagy lágy anyagmezők

jellegét időfüggvény viszonnyá téve.

Ha még ez sem elég, bújj be belsejébe,

mondd ma ördög tudóst játszó emberpárnak,

hol visszaüthet istenerő veszélye

ma is, mert a létünk nem kívánságpárlat.

Tudhatjuk a hogyant, de nem a valamit,

beláthatatlanul nagy vagy kicsi küszöb

határfalnak tekintve tükörként tanít,

ne zúzott fej maradjon utánunk s üszög.

Hanem töltsük be és ki hivatásunkat,

felismerve folyton a megismerhetőt,

végtelenül vetkezve szorongásunkat,

élvezzünk kilátást a tudáshegytetőn.

Amit az eszünkkel kapargattunk össze,

de már kezdettől teljesség elérve,

hát, hogy lesz végünk is, tetterőnket költse

fel, el, s hogy létezünk, adjunk hálát érte.