Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1058.

1058.

Van-e, s ki a gazdája az érzelmeknek,

s érzelem-e az még, ha valaki retteg,

és meddig bízhatunk eszünk erejében,

világot gyújt bennünk gyászunk ellenében,

vagy örömöt nem enged elszabadulni,

áldást, elismerést tartósan nem múlni,

egyensúlyba hozva kedvünk rossz napokon,

hogy működik bennünk mindez magas fokon?

Szokás lett értelmi csúcsnak tekinteni:

összes szempont szerint érzelemmé tenni

működését, de ez, látjuk számos példán,

nem így van, ész alacsonyabb fok a létrán,

mint félelem, öröm, szánalom, vagy bánat,

együttérzés, gyilkos hajlam vagy bocsánat,

előbb megindítónk a bensőnk veleje,

mint meggyőzne minket értelem ereje.

És ez így van jól, már ha történelemmé

válhatott volna, mert mindenki szeretné

a békét, mégis háborúk sora pusztít

régóta, kérdés tehát, mi az, min nyugszik

ilyen esztelen döntés, hullahegy-rakás,

és hogy pokollá válik a földön lakás,

van-e magyarázat, hogy tisztábban lássunk,

ezen vészeseteknek mélyére lássunk.

Csak olyan tényezők befurakodása

lehet az ok, amiknek nincsen maradása

egészséges lélekben, egyéni szinten,

ahol megértéssel kezelt legyen minden,

de a hatalommal szerzett gazdagságot

fegyver tartja, meghódítja a világot,

ellenféllé teszi a másik jóembert,

elveszi Istentől, ami neki szentelt.

Így hát, nehéz élni, ezt sose feledjük,

feladat persze, hogy könnyűvé emeljük,

szeressük magunkat és a többi társat,

őket, szívvel, ésszel a lelkünkbe zártat.