Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1060.

1060.

Sok van, mi beláthatatlan, a természet,

a világ, de az embernél nincsen semmi

beláthatatlanabb, meglepőbb, csodásabb,

mert a mindenséget is ő fedezte fel.

De nem alkotta azt, csak önmagát benne,

emberré váltan fő közreműködőként,

megkapott anyagból tervezvén életét,

kijelölt utakon magát terelheti.

Nem léphet ki például sem időből, sem

térből, de elvi szinten ott kóborolgat,

történelemként a múltat lefilmezi,

s a jövőt úgy dédelgeti, mint gyermekét.

Jövendőnk jó esetben látjuk, de valót

ebben már régen nem nézhetünk közelről,

vetített kép lett a beláthatatlanság

minden területe, vannak vállalkozók,

akik ellátnak vele, elkápráztatnak

vagy elrettentenek, célnak megfelelően,

s köztük bevallottan képzelgők ugyanúgy

vannak, mint ismeretlenségben rejtőzők.

E sötétben bujkálók, ha nem gonoszok,

az ma már csak a jószerencsén múlik,

mert nincs sem cserépszavazás, sem nyílhúzás,

mi igazságossá tehetné a sorsunk.

Helyette kézivezérlést alkalmaznak

beláthatatlanul bonyolult területek

irányítására is, bízva eszükben,

de annak érvényét senki nem tudja vagy

meri ellenőrizni, mert még sikeres

folyamat részleteibe sem látunk be,

hanem vakon vezetünk sötét éj útján,

embercsillagaink nem fénylenek égből.

Hamis tollakkal ékeskednek ugyanis,

beláthatatlanság fátyla mögé dugva

igazi mozgatót, csupasz önérdeket,

korlátosan élve álljunk ki magunkért.