Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1078.

1078.

Kötelező lett tetszikelni, hogy lássa,

ki kitett valamit számunkra, hogy láttuk,

ez annál is primitívebb árucsere,

ami az empóriumok elődjénél

zajlott, oda rakott termékek helyére

annak elvivője a sajátját tette,

addig hiányzott, most boldogságot adott,

lassan-lassan aztán meg is ismerkedtek.

Aztán a kereskedelem sokáig nem

érintett eszmét, csak anyagi javakat,

mígnem állammal felérő gazdagságnak

kedve támadt rátelepedni lelkekre.

Még nagyobb haszon céljából, hogy tömegek

támadjanak s oly irányban mozogjanak,

amerre mindenki többletet találhat,

odáig menve, hogy a Föld már nem bírja.

A szennyezést a levegő, a terhelést

a talaj, és nem hőhalál vár tánk, mint volt

ez eddig tudományos sejtés, messzire,

hanem forróság, azonnal, tenger árja,

táplálék sincs már ennyi embernek, hajlék

kényelme sem tartható, orvoslás drága,

nem győzünk a természeten, az visszavág,

le kell csökkenteni igényt és létszámot.

Ennek megfelelően történnek dolgok,

tudósok szavát is irányba terelték,

de nem a környezet világ alapjaként

került veszélybe, hanem világ urai.

Ők nem bírhatnak már el ennyi emberrel,

országokat, földrészeket maguk alá

gyűrni, mert az egyetemesség csak akkor

működik, ha helyi, egyéni értéket

terjeszt szükséges mértékben, amit nem tud

álságos semmitmondás pótolni sosem,

mégha elkábulhat is tőle sokaság,

s felszínes válaszként pörög tetszikelés.