Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1082.

1082.

Az élőlények alakja születéstől

majdnem ugyanolyan kisebb kiadásban,

mint később kiteljesedett fokozatban,

önmagukat nem keresik semmi másban.

Végig ugyanazok a fák ezer éves

korukban is akár, azonosak fajok,

legfeljebb kipusztulnak nekik halálos

körülmények között, ha beütnek bajok.

Az ember más lenne, neki megengedett

más bőrébe költözni, ha unja magát,

s annyira elfajul a gondolkodása,

hogy feladja lényegét, az Isten szavát?

Feledhetjük, hogy az ember is teremtmény,

bár erről nincs kezünkben még minden adat

szellemisége találmányát vitatva,

egyedülálló módon és úton halad?

Kutassunk hát tovább származást és utat,

nem elégedve, nem állva meg félúton,

ha addig elértünk máig egyáltalán,

életünk sorsa ne rossz döntésen múljon.

Ne higgyünk a megtévesztő szép hangoknak,

hogy eszünket adjuk át műértelemnek,

új gazdagság akar kicserélni mindent

köröttünk, áldozva végzet rejtelemnek.

Tudomány tekintélyét is felhasználva,

a művészeteket meg dróton rángatják,

pénzüket adagolva hatalom mellé,

kiknek köztünk senki nem ismeri arcát.

Nem hozzák közénk valódi terveiket,

hogy hozzátegyük észrevételeinket,

bírálatunkkal őrizve valóságos

jövőt, megálljt parancsolva bűnös szintnek.

Hol már nemcsak szervezetünket akarják

célra tartva megváltoztatni, hanem

minket is kicserélnének robotokra,

amik majd átveszik helyünk, bizony, haver.