Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1087.

1087.

Csodás képességnek tartani ma azt, hogy

népünk a tágabb környezetéhez képest

békét szeretne a szomszédságba, pedig

a háború örök természetes, bár rossz

szükségszerűség, ember veleszületett

tulajdonsága, hogy egymásra támadni

sem rest, ha érdekeit sérelem éri,

és élete árán is megvédi magát,

otthonát, a hazát, mindezt így mondani

hamisítás, valójában szentségtörés

az ember isteni teremtése kapcsán,

s érdemeink tévedéses eltúlzása.

Nemcsak, mert ha mi ennyire kimagaslók

vagyunk, nem is várhatjuk el többiektől,

akik ily módon nem hasonlítanak ránk,

hogy kövessék az általunk járt utat,

így hát legfeljebb majd mi áldozatul

esünk támadásnak, és túlnyomóságuk

miatt nem kétséges gyászos kimenetel,

örök vesztesekként igazan meghalunk.

Hanem, mert a felszínes károgást könnyű

elhessenteni, cáfolja adatsorok

hossza, hogy a föld és az ember sokáig,

sokkal-sokkal tovább mentes volt erőszak,

gyilkolás és hasonlóktól, évmilliók

állnak szemben utóbbi féltucat ezer

évvel, amikor felütötte fejét ez

elfajulás réme, egyéni haszonként

megkísértő ördögi eljárást kezdve

mások kárára, kegyetlen lelkülettel,

tehát nem alapállásból fakadóan,

hanem csak pillanatnyi elmezavarban.

A mi érdemünk, hogy népként is őrizzük

az eredeti emberségcsírát, magot,

a béke nemcsak hasznunk, hanem örömünk,

így vagyunk, voltunk, leszünk mindig magyarok.