Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1094.

1094.

Nem kell küzdeni a minek a hogyannal,

ha homályos a tartalom, nem a forma

a hibás, nem menthető gondolathiány,

bárha a közlésmód alakzatok orma.

Ne szavakat keress, ha mondandód akad,

mert elillan közben, mi belül felbukkant,

a felbuggyantat hagyd magadból kifolyni,

oly természetességgel, mint tüdőd szusszant.

Mert a mindenség levegőként árad be

tudatunkba, elvont eszmei alapon,

előbb megtanuljuk, milyen a világunk,

majd kifejezzük hitünk új és új lapon,

hogy milyennek képzeljük, szeretnénk lenni,

ahogy összefüggései feltárulnak,

tehetségünk szerint, miben önállóság

látszata mégis függésre irányulhat.

Édes teherre, mi akkor nyomja vállunk,

ha rátalálunk lehetőség-özönre,

bele látva ésszel valóság-mélybe,

s kiegyenesedik kusza girbe-görbe.

Hogy nem is a valót, de magunkat látjuk,

igaz, kétségtelen, hogy az mindig hat ránk,

s a látásunk mögött összemberi erő

nyilvánul, s eredményünk ránk illő kabát

lesz, ami így nem üres képzelgés árnya,

hanem a közös szellemben elmélyülés

miatt felragyog mindenki nyitott szemén,

de mégsem olyan lesz, mint zajos népgyűlés,

hanem inkább az előénekes leszel,

ki megadja a ritmust és a dallamot,

de a szöveg is legyen jól emészthető,

igazan idézhetve, másnak mit adott.

Így hát egyértelmű, hogy nem kell keresni

sem a szavakat, sem műfaji jelleget,

ha kopog lelkedben a mondanivalód,

hagyd jönni, lenni szabadon keletkezett.