Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1114.

1114.

A színes ajkú rétek csókját hozza a

tavasz, gyümölcsfákon nyílik termésvirág,

megzendült levegő illattal lesz teli,

vakító sugárzást ébreszt a fényvilág.

Újra hunyorgunk a téli álom végén,

begubózott lelkünk oldja kötelmeit,

fel kell lépnünk adottságaink élére,

nyitni életre, mit idő elénk terít.

Mit eddig számoltunk, lehet számolatlan,

összefolyhat nappal s ünneplős éjszaka,

szívünkbe a csoda bekopog serényen,

természetből tápot nyerhet vágyak hada.

Örök gazdagodás körforgása indul,

előbb ténylegesen, majd szellemi téren,

jól dolgozva bőség kosarába kerül

egyre szebb, jobb és több, mi van földön-égen.

Végtelen felé tárulhat büszke mellünk,

magunkba szívjuk az istenség áldását,

jóság békéjét öröm csúcsán élvezzük,

megbecsüljük mennyország birtokolt mását.

Miközben hírek jönnek olyan pokolból,

hol mindezt csak emlékként őrzi az elme,

bombák hullanak ártatlanok fejére,

halált oszt háború gyilkos veszedelme.

Korábbi élet elhamvad egy pillanat

alatt, összeomlik ház, és ész bizalma,

semmibe foszlik értelmes emberségünk,

ha holtakkal teli mező s romok halma.

Gyilkos haszonlesők tovább szítják a bajt,

feláldozottakra közömbösen néznek,

visszahozzák közénk a középkor rémét,

lássunk embertársban gyanús ellenséget.

Meg kell hát őriznünk bensőnk tisztaságát,

még testvériesebben élni egymásért,

szüreteljük együtt kitartás gyümölcsét,

békével enyhíteni minden kín s gyászért.