Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1119

1119.

Sosem érzett feszültség növekszik benned,

ha veszélynek kitéve látod szeretted,

vagy betegség leverte, baleset érte,

megrendülten állsz, megráz aggódás érte.

Mert téged, gyermekét, ő úgy nevelt fel,

odafigyeléssel, törődéssel felelt

minden mozzanatra és követelményre,

játékosan mutatott rá jóra, szépre.

És ha az te voltál, hát most rajtad a sor,

mikor ő, hogy éljen, sok-sok gyógyszert szagol

mielőtt beveszi, mert irtózik tőle,

neked nem mutatta, borsódzott a bőre

már mikor neked adta be oly régen,

hogy túljuss azon a nem nagy betegségen,

mire sokáig még te is emlékeztél,

most fordított a helyzet, te vagy, ki remél,

de most a kórháztól és az orvosoktól,

s hogy nyugodt tudsz maradni, aggódásodtól

függetlenül a látogatás idején,

napfényről beszélve a borulat egén.

Mert a segítő szándéknak hiába van

pontos célzottja, ha szakértelemre van

szükség, ha a gyógyulás útja nem sima,

együttérző hozzáállás neki ima.

Milyen szívesen gondoznánk így mindenkit,

mert szívelv, hogy nem hagyunk útszélen senkit,

ki rászorul e nemtörődöm világban,

mégis csak az kapja, ki megfizet árban.

És mindenkinek van hozzátartozója,

többségünk nem gazdag, jut csak élet sója,

megtesszük egymásért, ami megtehető,

jobb, ha öregekkel telik a temető.

Fiatalságot nem szabad feláldozni

búban, bajban, mert ők fognak jövőt hozni,

megnyugvás pirulát mindnyájan beveszünk,

azzal, ha egymásért minden jót megteszünk.