Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1142.

1142.

Mit tudnak a költők, és mit a tudósok,

tiszteletünk nem veti össze őket,

külön-külön merülünk el bennük,

nem igen keresünk összevethetőket.

Szívesen vesszük a költészet képeit,

mindennapos lelkünkben is helyet kapnak,

nagy és apró összefüggésekre bátran,

különleges tehetséggel rámutatnak.

Közben úgy érezzük, ők közülünk valók,

akár mi is mondhatnánk helyettük mindazt,

mit kedvünkre felhengerít szőnyeg-versük,

vagy jajgatunk velük, ha életünk tikkaszt.

A tudományt viszont nehéz befogadni,

hosszú tanulással készítjük azt elő,

mégsem biztos, hogy sikert fogunk elérni,

sok a hatékony elterelő tényező.

Idegenkedünk is felkészülésünktől,

megmutatkozik, mihez nincs tehetségünk,

és ha kimarad egy-egy tudás-lépcsőfok,

szükséges magasságba már fel nem érünk.

Mind a két munkához elég tehetség kell,

különben nem lesz körében eredménye,

mert egymást is megítélik, befogadja

beavatás közös kedve, nem önkénye.

Talán a két területet egyesíti

szintén nem könnyű, de mutatós bölcselem,

ahol az is kijön a követelményből,

saját kell legyen, nem mástól elemelem.

Mit azért mindig nehéz ellenőrizni,

hiszen teljesen egymás léttudatában

élünk, s teszünk-e hozzá valami újat,

jól eltakarja közös gondolat-áram.

Örömünkre van e sokezernyi csoda,

mit embertársaktól folyton remélhetünk,

kiszolgál bennünket képzelet- s eszmetár,

költőtől bájt, tudóstól bizalmat nyerünk.