Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 170.

 170.

Mióta kötik földrajzi tájakhoz az emberiséget,

azaz állapítanak meg éghajlathoz, hőmérséklethez

kötött tulajdonságokat? És most ne csak a bőr színére

gondoljunk, hanem lelki tényezők eredmény-mezejére,

ahol elmarasztalták sokáig a délieket, ahol

„a meleg és a pára közepette” szerintük nem tudtak

teljesíteni az ottaniak, a „bennszülöttek” és

csak a burjánzó természetnek köszönhettek fennmaradást.

Nem szorgalmuknak, ami állítólag hiányzott belőlük,

hiszen ama éghajlaton szükségszerűen ellustultak.

E véleményben azonban lealacsonyítás szándéka

mozgatott, hogy eleve vesztesként mutassák be győztesek

a legyőzötteket, hogy tűrniük kelljen helyzetüket, ha

az nagy elnyomást jelent is, mert csakis „őket szolgálja, az

ő érdekükben történik”. Pedig nincs ilyen összefüggés:

a trópusi emberek ugyancsak ügyesek, szorgalmasak,

túléléshez meg kell ragadniuk a lehetőségeket,

átadni az idősebb korosztálytól a fiataloknak

a tudást és tapasztalatot, követelmény-teljesítést.

Családot alapítani, gyereket nevelni, és közben

biztosítani a betevő falatot az öregeknek,

védekezni vadállatok és trópusi viharok ellen.

A nyugati ember felsőbbrendűségi érzése kellett,

még inkább araboké, rabszolgasorba hurcolásukhoz,

de ők majd életük javulása során bizonyították,

kik is valójában, felnőve saját új életágukhoz.

Csak minap fedeztük fel „primitív” művészetüket, sőt már

általuk kezdeményezett irányzatoknak örül szívünk.