Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1720)

A beteg elesett, kiszolgáltatott, segítség

nélkül nem boldogul, ami lehet gyógyszeres vagy

tevőleges beavatkozás masszírozástól

műtétig, – ilyenné válsz, ha nem egészéges vagy.

Százszázalékosnak kevesen érzik magukat,

mégsem tekintik betegnek, hiszen jól elvannak

kisebb-nagyobb fájdalmakkal, rosszulléttel, így csak

magukat kezelik, testjelnek figyelmet adnak.

Például az étkezésnek, ha olyan hiányos

a szervezetük, hogy nem emészt meg minden ételt,

már az is nagy kereszt a mindennapokban, de meg

lehet szokni, és sok, még kacifántosabb tételt.

Ezért nagy odaadást, áldozatot követel,

ha hozzátartozónk beteg, rendszerszerűn szolgálsz,

ápolod testét, és lelkét, azaz vigasztalod,

hogy meg fog gyógyulni, s e hitben mellette ott állsz.

A gyógyíthatatlannak pedig megkönnyíted az

elviselendőt, s ha magatehetetlen, csak rád

számíthat, szinte hősiességig fokozódik

ily teljesítményed, s elismerést alig kap már.

Viszont nagy szükség van tehát az orvosokra, hisz

a legtöbb esetben sikeresen gyógyítanak,

bár ők a megelőzésből is kivennék részük,

életmód- s magatartás-tanáccsal szolgálhatnak.

Amire igen sokan fittyet hánynak, fiatal

és makkegészséges magát minek korlátozza,

ők még kockázatos mozgásba is belevágnak,

s a bajt bárkivel megtörténő baleset hozza.

Nem kellene tehát a sorsot kísérteni, de

többet tanulva elismerni testünk igényét,

annak teljesítése legyen aztán kihívás,

mert megbetegedhetünk, ha nem teszünk e célért.