Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 179.

 179.

Csak onnan tudjuk, hogy mit ér világosság,

ha megtapasztaljuk, hogy mi a sötétség,

mert bár sokan a fényt istenként imádják,

de elkerülte őket tartós fény-éhség.

Most nem a vakok világtalanságáról

van szó, ott a többi érzék pótlást adhat,

hanem fényforrás kényszerű hiányáról,

mikor az ember támpont nélkül maradhat.

Mondjuk egy sötét barlangban, vagy szobában

villany nélkül, és napfogyatkozás alatt,

előbb kétségbeesnek, aztán próbálnak

éledezni s felfogni, mi a feladat.

Nagyobb baj és tartósabb a tudati sötét,

s ezért legtöbbször nem szenvedője felel,

hanem akik meghúzzák tudósok körét,

félve ismerettől, mi föléjük emel

tudás következő fokára lépőket,

pedig abból mindenkinek lehet haszna,

ha kiműveltként szeretünk emberfőket,

a világvéget egyre messzebb halasztva.

Azoké tehát a felelősség magja,

akik átlépték a nemtudás határát,

s magas erkölcsi szintre léptük nem hagyja

veszni emberiség jobb világ látását.