Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1870)

Régi zarándoklat lelki megtisztulás céllal

alakult ki, bár magát a földi életet is

annak tartották utána következő örök

üdvösség kiérdemlésének jó alkalmaként.

Szentnek tartott helyre zarándokoltak, ilyenből

nem volt, csak kevés, ami emelte értékét a

helynek is és a zarándoklatnak is, az úton

mindenki köteles volt segítséget nyújtani.

Tisztelet övezte a folyamatot, áldoztak

rá örömteli hittel, részesült áldásából,

aki csak kapcsolatba került a zarándokkal,

mert földöntúli isteni erőt közvetített.

Arra pedig igen nagy szüksége volt akkori

embernek, úgy érezte ő maga is, nemcsak az

eszme hirdette ki annak jótéteményeit,

vagy ecsetelte példákkal hiánya kárait.

Bármennyire is kapálódzunk ma ellene, de

ez most is jelen van bennünk, metafizikai

jelenségnek mondják, vallásosság sem kell hozzá,

hogy beragyogja vagy beárnyékolja életünk.

Közvetlenül adotton túl szeretünk ugyanis

hinni benne, hogy távolibb összefüggésekből

is jöhet számunkra támogatás vagy akadály,

amit röviden csillagok állásának hívunk.

Elvontan értve, nem közvetlen beavatkozás

hatásaként, de épp ez a lényeg, hogy elismert

abban tőlünk független, befolyásolhatatlan

mivolt, kiszolgáltatva, vagy szerencsések vagyunk.

És akkor még megmaradtak a hiedelmek is,

melyek szintjén közelítünk egyes szokásokhoz,

mert ha a hagyomány azt mondja, hogy úgy kell, miért

térnénk el tőle, legalább megnyugszik a lelkünk.

Megyünk is, áldozunk is, modern zarándoklatra,

annak tekintve belakottan jó helyek ismét

felkeresését, egyáltalán: a mások által

bejárt divatos célokat, utánzásképpen.

Talán ez ugyanakkor egyfajta menekülés

is a napi nyűgből, de a nagy kérdések elől

szintén, ami felmerül a monotonság alatt,

amitől a változatosság megszabadíthat.