Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 190.

 190.

Elmaradottan megmaradottan, haladottan halottan?

Kérdésben a válasz felkavaró és megnyugtató egyben:

mindnyájunkhoz eljutott korunk kihívásának élménye,

javasolt megoldások reménytelensége és reménye.

Hogy vissza kell lépni valamennyit, engedni bűnös gőgből,

túlfogyasztásból, természetrombolásból, istentjátszásból,

mert világtengerek emelkedése s hőmérsékleté,

ellehetetleníti életünket: madarak énekét

sem halljuk többet, s már egy jót sem ehetünk, nyugodtan, ülve,

mert a rohanás lett mértékünk, s átkot mondtak a sültre,

hallgassunk a tudományos körök szolgáltatásaira:

talán beszabályozottság mentheti meg környezetünket.

De előlépett a hagyomány is, népek tapasztalata,

megőrizve régiségből, vagy felújítva buzgó hévvel,

és megmutatja: a régi világ nem volt sem elmaradott,

sem pazarló, hanem okos, előrelátó, s igen szerény

hozzánk képest. S ezt nem csupán azért tehette meg, mert kevés

ember élt a Földön, hanem a megújuló eljárások,

körforgások tették őket körülményeik jó urává,

s a rossz urasággal indult a baj, gonoszság növelte meg.

„Elmaradottnak” tekintették, ami takarékosság volt,

haladottnak a sok ember izzadságából teremtettet,

s ha az rossz irányt vett, már nem volt visszaút, kényszerűségek

lettek a parancsnokok, de vissza kell találni magunkhoz.