Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 190.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg)
190.
Elmaradottan megmaradottan, haladottan halottan?
Kérdésben a válasz felkavaró és megnyugtató egyben:
mindnyájunkhoz eljutott korunk kihívásának élménye,
javasolt megoldások reménytelensége és reménye.
Hogy vissza kell lépni valamennyit, engedni bűnös gőgből,
túlfogyasztásból, természetrombolásból, istentjátszásból,
mert világtengerek emelkedése s hőmérsékleté,
ellehetetleníti életünket: madarak énekét
sem halljuk többet, s már egy jót sem ehetünk, nyugodtan, ülve,
mert a rohanás lett mértékünk, s átkot mondtak a sültre,
hallgassunk a tudományos körök szolgáltatásaira:
talán beszabályozottság mentheti meg környezetünket.
De előlépett a hagyomány is, népek tapasztalata,
megőrizve régiségből, vagy felújítva buzgó hévvel,
és megmutatja: a régi világ nem volt sem elmaradott,
sem pazarló, hanem okos, előrelátó, s igen szerény
hozzánk képest. S ezt nem csupán azért tehette meg, mert kevés
ember élt a Földön, hanem a megújuló eljárások,
körforgások tették őket körülményeik jó urává,
s a rossz urasággal indult a baj, gonoszság növelte meg.
„Elmaradottnak” tekintették, ami takarékosság volt,
haladottnak a sok ember izzadságából teremtettet,
s ha az rossz irányt vett, már nem volt visszaút, kényszerűségek
lettek a parancsnokok, de vissza kell találni magunkhoz.