Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1932)

Passió, szenvedéstörténet virágvasárnap,

nagypénteken, ha nem láttad még helyben,

rokonok, falubeliek által előadva,[1]

nem tudod, mi a művészi emelkedettség és

megjelenítés, átélés, átváltozás, azzá,

ami a legszentebbnek mondott, hitt, azaz tartott,

nem hangoztatva egész évben, de most megvallva,

hogy kicsik vagyunk ily nagy megváltó feladathoz.

Csak a szerep is megtisztelő, felemelő, de

aztán a hangzás és a cselekményt újra játszó

elképzelés borzongtat, teljesen átszellemít,

érezzük, többek lettünk általa, élő élet 

mostantól, de a halál sem oly rémséges, ha van

feltámadás, ami ettől kezdve nem kétséges,

hiszen másként nem lehetséges, nem lenne igaz,

istenfia mindenre képes, és értünk teszi.

Elhintve tehát a mag már gyerekkorban, és a

hatás növekménye folyton-folyvást folytatódik,

nem csupán emlékképként, hanem a meggyőződés

lendítő ereje által áthidalva időt, 

teret és fáradtságot, kishitűséget s remény

megingását terv s cél vonatkozásában, vagyis

a jövőt illetően, hogy minden rendben eljön,

amit a sorsunk kijelöl és örvendőn betölt.

Miként pótolja ezt, akinek nem volt élménye,

nem tudom, de hogy meg kell tennie, mert különben

egész élete hiány szenved, az biztosnak és

szükségszerűnek látszik, bizonyára másként meg is

történik, keresztény változat vallásban is, és

más, világegészt bejáró hitben, beavató

jelleggel, őrizve nem tudatosan is kincset,

mit érzékeltek mögötti még fontosabb mutat.

Ez pedig végtelen értelmeiben nyílik meg

számunkra, együttesen is újra, családban és

nemzetben mai világban, nemcsak egyénileg,

lehetőségek tárházából meríthetünk, de

még legjobb sem örök, istenit megalázhat

zabolázatlanság, figyelmezzünk fegyelemre,

mert bennünk jóakarat erősebb, nem engedjük

kicsúszni kezünkből megváltottság boldogságát.

---

[1] A görögöknél a pap (hiereusz) még laikus személy, a papság nem állandó foglalkozású és fő élethivatású, hanem a polisz tisztségviselője, mint az archónok, hadvezérek, kincstárnokok, piacfelügyelők, stb. Az ilyen polisz-papok közösségi feladata a szertartások elvégzése, amint az a hőskorban a fejedelmek uralkodói és családfői kötelessége volt. A nemzetségi kultuszok államivá vált maradványa pedig egyes előkelő nemzetségek örökletes joga a laikus papi tisztségek betöltésére, mint Eleusziszban a Eumolpidáké és Kérüxeké, ami azonban nem tette őket örökletes papi kaszttá. Emiatt a vallásos és világi hagyomány ápolása, a filozófia és a tudomány művelése nem a papság feladata lett, hanem laikusok – költők és gondolkodók – művelhették, azaz szabadon kezelhették és fejleszthették. S nemcsak papi rend, de egyház sem volt a görögöknél. A vallásnak nem voltak teológiai dogmái és szentségei, azt csak a szokás és hagyomány szabályozta.