Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1961)

Az ellentétes nézetek egymásnak nehezen

megmagyarázhatók, mert nincs semmi kapaszkodó,

érthetetlenül kerül valaki hozzánk képest

elviség másik végére, amit mi elvetünk.

Ha egy-két nemzedéknyi korkülönbség van köztünk,

gyakran elégségesnek tűnő indoklásként kap

szerepet, de ez hamis megoldás, felszínesség,

megkerül lényeget, ellentét valódi okát.

És az ellentétesség nem ellentmondásosság,

nem logikai hiba, sem nem eltérő szándék

áll mögötte, ami így vagy úgy orvosolható,

nem észbeli, hanem lelkiségi tulajdonság.

Szándék-vezérelt, akaratlagos, különbséget

tudatosan vállaló magatartás, kizárja

az alkudozást, nem válik megalkuvóvá sem,

meggyőződése hosszú folyamat eredménye.

Ekként kellene tehát kezelnünk a másikat,

ha ellentét feszül köztünk, megelégedni az

álláspontok egymásmellettiségének tényét

feltáró és elfogadó kölcsönösséggel.

Ilyenkor tehát igen nehéz nem a meggyőzést

választani, nem lázadozni, értetlenkedni,

nem erőszakosan fellépni a másik ellen,

de megkülönböztetetten foglalkozni vele.

Hiszen nem puszta tagadással találkozunk, mint

ha azt kapjuk meg valakitől, hogy nincs igazunk,

esetleg ugyanarról mást, többet megtudhatunk,

épületes, megnyitja valóság új ablakát.

Azt is mondhatnánk, úgy megy a világ előre, hogy

megjelennek benne különbségek felfogásban,

tudásban, amelyek nem meglévővel foglalkoznak,

hanem újat hoznak, tapasztalat friss szellemét.

Ezért, mivel nem vezet semmi jóra, nem szabad

ördögíteni ellenfelet, aki mást gondol

a világról, mint mi, vagy annak egy részletéről,

aminek felfogásáig sem jutottunk mi még.

Sőt, tévedés helytelennek tartva tagadni az

ellentétes állítást, kikerülünk tartalmas

gondolkodás medréből, vagdalkozásba csap át

a beszéd jobb esetben, rosszabban a cselekvés.