Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2038)

Manapság szülőfalumban is zajlik az élet,

és szülőhazámban, ha máshová kerültem,

vagy más országban élek, előbbi milliók sorsa

volt nemrég, utóbbi kevésbé, de új divat.

Hogy mennyire volt meghatározó, nemcsak attól

függött, mily fejlett volt a vidék mai mércével,

nem szülők által teremtett életszínvonaltól

elsősorban, hanem a helybeli műveltségtől.

Az én falum, az én városom, sokszor elhangzott

már a szánkból, inkább dicsérve, kiemelve a

jellegzetességeit, középiskolában és

katonaságnál, egyetemi kollégiumban.

Sokról volt tudásom, mert kaptam ilyen leírást,

mondóját jellemző mesét, s ettől életszerűn 

lettem ország-tájékozott, jobban, mintha csak

otthon ültem volna szülőhelyem magányában.

Nem az idő szépítette meg gyerekkorom,

nem is a kötelező tisztelet betartása,

hanem az az erőteljes hatástömeg, mi

ott ért, mintavétel töltötte ki napjaimat.

Mindenki ismeretterjesztő filmbe illő volt

mai szemmel tekintve, értékelve, de akkor még

az természetesnek hatott, élesben működött,

amennyiben életmódként megélhetést szolgált.

Eleven falumúzeumként tettük a dolgunk, 

szükségességként tartottuk a hagyományokat,

de már csak igen fiatalon élhettem át ezt,

később látnom kellett fokozott elsorvadását.

Maguk a falulakók hagyták el a munkával

kapcsolatosakat, mikor mindenüket oda

kellett adni a nehezen, sok veszteséggel és

kárral induló, járó, erőszakolt közösbe.

Szellemi oldalát meg az ingázás kezdte ki,

megbomlott a szülőhely szövete, erőltették

is az új világnézetet, mely csupán babonát

látott a népszokásokban, mint a vallásban is.

Ami megmaradt, ami továbbjött velem,

e kettő, és hozzá iskolai adományok,

mert voltak még háború előtt képzett tanárok,

és újabbak pedig hasonlók tanítványai.

Nem mintha országosan nem emelkedett volna 

aztán az oktatási színvonal, amit én is

végigjártam, minden évben új tanterv szerint, és

ennek is sokat köszönhetek, egészen végig.

Az egyetemig, hol még ott voltak nagy öregek,

majd a munkatársak közt ifjú titánok, akik

a nemzetközi tér nyugati oldaláról is

tájékozódtak, s nemcsak műszaki területen.

Így aztán még hazánk is emelkedetten várta

és szorgalmazta a mai megújulást, hogy aki

külföldre megy, egész világot vigyen magával,

s majd onnan még gazdagabban térjen vissza egykor.

Nem látogatóba, mint szülőfaluba szokás,

örökre, örököseként itteni csodáknak,

mi már egyre jobban kezd nyilvánvalóvá lenni,

jövő nemzedékekre vár, hogy teljessé tegyék.