Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2039)

7:00 AM

I.

A módszertani őshonosság szerint minden nép

ott él, ahol megszületett és létrejöttek a

rá jellemző sajátosságai, s megőrizte magát

súlyos történelmi harcok forgatagában is.

Ez egészen az újkorig, avagy addig így volt

majdnem teljes mértékben, ameddig

birtokába nem jutott olyan eszközöknek, hogy

nagyobb tömeget nagy távolságra mozgatott.

Ez csupán pár száz éve következett be tehát,

előtte kivételt a nomadizmus jelentett,

mert ha új élőhelyet kellett keresni, vándorolt,

s kényszerű mozgásból alakult a harciasság.

Az ősidőkig azonban nem megy vissza emlék,

milyet például a régészet nyújt, azelőtt is

volt egyetemesség, mert azonos ember jutott

kisszámúan szivárogva messze földkereken.

Lassú, sokáig alakuló, az éghajlatot

változtató, a körülményeket jobbító vagy

rontó természeti folyamatok mentén haladt

párhuzamosan alkalmazkodva az az ember.

Mi itteni, letelepedett ősök utóda

vagyunk túlnyomóan, a földművelés nyújtotta

előny révén tovaterjedtünk, minden irányba, 

nem maradt tudás erről, fordítva ülve lovon.

És keresve legtávolabbi pontokat, honnan

idevándoroltatás lett a módszertan, s lehet,

hogy műveltséghatás csupán a kapcsolat mélye,

s oda eredetünk teszik, szemellenző miatt.

Ennek levételére alig van remény, mert már

régóta aranyozzák a lószerszámot, csábít

a konc, mert az magátólértetődő lett, hogy a

feltételeket győztesek diktálják, javukra.

Ugyanakkor semmi sincs önmagától, dolgozni

kell érte, így fegyverkovácsok belőlünk lettek,

hiszen fémművességünk régóta gyakoroltuk,

életünket hagyták cserébe, ha létrehoztuk.

Valamint a kenyér- és hússzolgáltatást, miért

eleinte még nem fizettek, elrabolták és 

felgyújtották a falut, leölték a lakókat,

s csodálkoztak, ha más évben nem volt rabolandó.

De ezek elenyésző esetek voltak a nagy

létszámhoz képest, amennyi ember itt a földből

képes volt élni, így éltük túl a történelem

viharát, nagyhatalmak gabonaszállítói.

Erre téve a hangsúlyt lehet a módszertani

őshonosságra összpontosítani figyelmünk,

melybe nem fér kizárólagos nagyállattartás,

ha a Hortobágyon régen nagy tölgyerdők voltak.

Az a régi műveltség mindent feldolgozott, nem

voltak szeméthegyek, egész évre valót tudtak

tartósítva felhalmozni, időjárástól sem

nagyon függtek ésszerű sokoldalúságukkal.

Ha egyik ágazat gyengélkedett természeti

csapás miatt, a másikra támaszkodtak, élve

tartalékolás biztonságos fortélyaival,

s mert tanultunk tőlük, sokminden jön tovább velünk.

Jégveremből, pince hidegéből, kút mélyéből

lett a hűtőszekrény már minden lakásban, ismét

gyapjú és vászon legjobb ruha-alapanyagnak,

még a tartós békét kellene ellesni tőlük.

II.

Egyik sem tudatosítja magában, sem aki

használja természetes lelki eszközeként, sem

aki elveti, tudatlan, mit szalaszt, mulaszt el,

istenhit-áldás lassan válik köztudáskinccsé.

Aki gyakorolja vallásos hitét, még ő is telt

kételyekkel végső kérdéseket illetően,

mert a tantételek megkeverték érzés és hit

viszonyát, túlvilágnak itteni alárendelt.

Hogy aztán a nagy bizalom Isten felé, a

magunkba vetett hitet is megerősíti, már

háttérbe szorult, a túlzott önbizalom bűnnek

tekintett, üres önhittségnek tartja tudomány.

Az elutasításban ez lett meglovagolva,

miközben tényleg megnőttek a lehetőségek 

evilági boldogulásra, „mért mondanánk le

róla olyasmiért, ami csak vallási tétel”.

Ámde nem erről volt szó valójában, hanem a

paraszti lét önállóságáról, természetes

hitéről, természetvallásról, ami tudással

ért fel, bizonyossággal, hogy jön tavasz tél után.

S főként, hogy a magban életerő van, állatnak

meg lelke, úgy kell őket kezelni, amint nekik

a legjobb, hogy jól ellássák ételigényünket,

az Isten teremtette élelmiszerlánc szerint.

Az ilyen emberből nehezen csinálnak szolgát,

ágyútölteléket, golyófogót háborúba,

azok, kik épp belőlük gazdagodtak meg, és már

abból a pénzből átalakítanának mindent.

Okozz éhínséget s terelj éhséglázadásba 

csőcseléket pénzelve bankárérdek felé,

ez a francia és a bolsevik forradalom

lényege, minek átfogó hatása máig tart.

Mi meg a lelkünkben és a nyelvünkben őrizzük

az eredeti emberség nemcsak értelmi,

de érzelmi világát is, a kettőt egyben, más

nyelvű népeknek igazán felfoghatatlanul.

Hitté egyesítve, ami még a lélekben sem

válik szét, viszont ezer útja van mindkettőnek

és valamilyen összekapcsolódásuknak, e

világérzés, -értés tesz minket ős-korszerűvé.