Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2041)

Az első ember és az utolsó is én vagyok

a magam szempontjából, közvetlen tapasztalat

van bekötve belém sajátként elsődlegesen,

minden más másodlagos, a többség sokadlagos.

Nem éppen ezt erősíti születési környezet

méhen belüli állapotom megszűntével,

az akkortól ismerős helyzeteket váltja,

eltávolítva érzéseit, egyéb valóság.

Az újdonságok garmadával érkeznek egyre,

s bár érett képet mutatok, tudatlannak néznek,

ama eredeti bölcsességre nem látnak rá,

mert rég voltak magzatok, én azonban még igen.

Odáig megy vissza az emlékezetem, nem gát

a bel- és külvilág közti kapu, átjöttem rajta,

ez is én vagyok, s az is én voltam ott túlnan,

korlátos várakozásaimat onnan hozom.

Ez a rendszeresség kívánalma – folytonosság

folytatásaként – legalább, meglepem magam

bővülő képességeimmel, mind akaratlan,

azaz utólagos hatásából veszem észre.

Táplálék közlekedik felém, bennem és tőlem,

a hangok élesebbek, megkülönböztethetők,

élénk színvilág-csoda, egyre fokozódik

az érdeklődésem iránta, megérintek mindent.

Amit tudok, de látok olyat, mit nem érek el,

mozdulni is tudok, veszem észre, és forogni

kezdek, megélénkül körülöttem a figyelem,

részemről a szemkapcsolat válaszával jövök.

Aztán felállok kiságyamba kapaszkodva, és

onnan kikerülve pedig kúszok-mászok, majd

lépéseket teszek, ekkor már nagy a nyüzsgés és

segítés körülöttem, hangom beszéddé válik.

Ahogy saját nyelvi gügyögésemből utánzás

lesz és ismétlése anyám és a többiek szép

beszédének, erőlködöm, hogy ugyanolyanná

tegyem az enyémet, ennek sikerén tapsolnak.

Zenét, dalokat, meséket hallgatunk együtt, de

ez még messze van az öntudatra ébredésnek

a tőlem követelt módjától, hogy mondjam a

nevem, lépjek be az emberiség táborába.

Mert eddig csak lény voltam, ezután értelmes lény,

mire teljesen felnövök, megtanulok mindent,

hogy nem én vagyok az első, bár szüleimnél még

sokáig, s hogy nem fognak ezután már kiszolgálni.

Felelős felnőttként élve, teljesítve sokat

köszönhetek ugyan magamnak, de másoknak is,

a világnak, ha úgy tetszik, és lassan felmerül,

egyszer vége lesz, ez első s utolsó életem.

Bár tudom, nem vagyok egyedül ezzel, vigaszt nem

nyújt, csak a folytonosság-tudat, szellemem

tovább él, s ha van gyermekem, kicsit testem is,

világon belüli magzatból világon túli.

De nekem mégis utolsó ez a földi élet,

s mivel a lét dolgaiba nem látunk bele még

ma sem, nem azzal kell törődnöm most észzerűen,

hanem érzelmet tegyek hátralévő időbe.