Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2054)

A pénz fénye bevilágít a lélekbe, mikor

betölti hivatását, hozzásegít bennünket,

hogy minden eljusson hozzánk, amire szükségünk

lesz, ha mindig van elég belőle a zsebünkben.

Hogy van-e vagy nincs, ezt a kérdést összetévesztik

a pénz természetével, mintha elvontságából,

hogy értéket jelölő eszköz, kilépne, úrrá

válna felettünk, meghatározná viszonyunkat.

A világhoz, egymáshoz és magához a pénzhez,

hogyha szűkében vagyunk, rettegjünk, bővében meg

pazaroljunk, hetvenkedjünk, valami helyére

állva diktátorkodik, s látszatát elfogadjuk.

Mintha nem lehetne tenni hiánya ellen, és

a pénzszórás vele járna a jóléttel, bénán ki

kell feküdni az aluljáróba, avagy luxust

mutatva emelkedni ki emberi tömegből.

Mintha, mintha, ez lett a világnézet alapja,

semmi se legyen az, aminek lenni kellene,

barátkozunk romlás virágaival régóta,

szörnyszülött valósággal igazságosság helyén.

De miért csak addig ér el a figyelmünk és

akaratunk, hogy sopánkodjunk, dühöngjünk, avagy

ugráljunk örömünkben, fenekünket földhöz

verve, szerencsét vagy szerencsétlenséget emlegetve?

Az okok és a tenni ellene párhuzamban

állnak, gyerekkortól kell a pénzt úgy megbecsülni,

hogy jut is, marad is elv magátólértetődő

legyen, és hogy embertársak boldogsága az enyém.

Ehhez nemcsak családi teljesség, nevelési

műveltség kell otthon, de példa az iskolában

is, legyen a beszélgetés tárgya, honnan jön a

pénz, és miért kap valaki annyit, amennyit.

Nagyobbakkal, középfokon arról is szó eshet,

miért kaphat dupla fizetést ugyanazért a

munkáért nyugati országszomszédunkban lakó,

milyen terhet raktak éppen onnan a nyakunkba.

És az egyetemen a társadalomelmélet,

ne leíróan előíró legyen, okokat

eltakaró felmérésekkel, hanem minden kis

jó lépés szentségességét bevésni fejekbe.

Hogy ne az egymás kijátszása legyen, versenynek

mondva, se az egyes emberek közt, se csoportok,

országok között elfogadott módi, vergődve

alatta, vagy kiváltságosként dőzsölve benne.

És hogy nem azzal javítunk a helyzeten, hogyha

kiállunk ebből a nehézből s beállunk abba

a könnyűbe, túlterhelve elsüllyed a hajó,

hosszú távra tervezve még boldogok is leszünk.

Mert közben megőrizhetjük az élővilágot,

takarékos, gondos műveletekkel, nem túlzó

fogyasztással, de ahhoz nem kell tovább az üres

lélektelenségnek csápolni, s persze adózni.

Elegendő okossággal úgy költhetjük majd

egyre gyarapodó pénzünket, hogy biztonságos

lesz előbb az életünk, majd még vagyonosok is

leszünk, főként lelki téren, erkölcsi tőkével.