Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2055)

Nagy események évfordulója arra is jó,

hogy ne feledjük magát azt a napot, s arra is,

méginkább, hogy idézzük fel tartalmát, mit jelent

nekünk ma, hogyan értelmezzük visszamenőleg.

Nagy csaták és nagy emberek vannak a főhelyen,

történelmi tudatunk töltjük fel ünnepükkel,

és itt mennél inkább visszamegyünk az időben,

annál inkább egyetemes emberire lelünk.

Közelebb hozzánk alakult nemzeti szervezet

elkülönült érdekképviseltre, addigi

családi szintű berendezkedést nagyobbra

és erősebbre növelve, ahogy az érintkezés

eszközei hatékonyabbá, gyorsabbá váltak,

több embert, nagyobb hadsereget lehetett messzebb

mozgatni, és áruk igen nagy tömegét szintén,

de ennek fordulópontját nem szokás tárgyalni.

Legalábbis nem ebben az összefüggésben, mert

hogy ne derüljön ki, majdnem csak tegnap történt az,

mit évszázadokra visszavetítenek, hozzá 

megfelelő eszközök csak nemrég keletkeztek.

Hajlamosak vagyunk mindent mai tágasságban

látni, ahogy ma élünk, hogy már mindenre lehet

embert találni és pénzt, ami eszébe jut az

ember modern fiának, álmaink valósulnak.

Előre nézünk, végtelen fejlődést képzelünk

magunk elé, nem hátrafelé nézegetünk, hogy

kiderüljön, kockázatos ennyire szaladni,

szerényebb a képességünk emberiség szinten.

Hogy milyen sokáig tartott kis előrelépést

is elérni a régi világban, s ma sincs másként,

még felfoghatatlanul sok az éhes száj, régen

magasabb minőségben tudtunk ételhez jutni.

De ha ezzel nem törődünk, mert elkápráztat a

Marsra jutás csodálata, és pénzünk elköltjük

ilyen álmodozás-luxusra tudományos haladásnak

hirdetve, hoppon maradunk, lekésve járatról.

Amely a valóságosság talajára indul vissza,

hiteles számítást végezve és kiterjesztve

kis és nagy nemzetek köréből a teljes bolygó

lehetőségeit megtekinteni, okosan.

Mert a kifutások riasztók és vészterhesek,

nincsen képesség a hatványozottan növekvő

igények kielégítésére, de a jólét

látványát mindenkinek az orra alá dugtuk.

A mindenki milliárdokra rúgó létszám, az

igazán tehetős tíz-, legfeljebb százmilliós,

a virágzó tájak felkeresése sporttá lett,

valamit kezdeni kell a végórás helyzettel.

Ez ugyanolyan nagy embereket kíván, mint kiket

ünnepelni szoktunk, de azokat nem kellene

tovább, akik miatt ide jutottunk, valamint

ideje kitalálni a megegyezés módját.

Abban is, mi a teendő, és abban is, kiben

bízzunk eme legfontosabb ügyekben, és kire

bízzuk a megvalósítást, miként hozható a

tisztesség vissza, nagy emberek erkölcsi fénye.

Ne nagy csaták legyenek ünnepképzők továbbra

is, ne arra készüljön, menjen el minden erő,

hogyan győzhet az egyik oldal másikon, mert

végromlást hoz, hanem közös élet győzelmére.