Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 218.

 218.

Jóbarátok nélkül lennél-e valaki?

Előttük az életed nyitott valami:

velük többet beszéltél, mint szüleiddel,

megváltani a világot közös hittel.

Ahogy nyiladozott ártatlanság, lélek

egymásra csodálkozva: én másként élek,

s értelmi képességünk kibontakozván,

megszenvedtük, hogy a szellem odakozmál.

S ha a különbségek messzire vezettek,

mindig megmaradott a feltétlen respekt,

s ha megváltoztunk, egymást ugyanúgy hívtuk,

mikor már harcainkat másokkal vívtuk.

Fél szemmel is többet látunk érvényeset

benne, történjen vele bármilyen eset,

mint akik újonnan ismerkedtek volna,

közel kerüljenek más szekerét tolva.

Kicserélődtek, kik feltétlen közelik,

akik kölcsönös titkainkat kezelik,

egyre kevesebben lettek igaziak,

már-már csak az életkori korlát miatt.

Mert öregen ritkák már régi barátok,

az újak szerzésén ül valami átok,

s mire eltűnünk majd egymás szemköréből,

megtudjuk, kik voltunk isten kegyelméből.