Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 227.

 227.

Legnagyobb kincsünk a bizonyosság lenne,

ha megtartó ereje tudatosulna,

ha nemcsak a bizonytalanságunk lenne

világérzésünk borzasztó veleje.

Az, hogy mindennap felkel a drága Napunk,

nem elég nekünk állandóság példának,

többet akarunk, de kevesebbet kapunk:

már-már Nap helyére visznek hiú vágyak.

Pedig meggyőzhetne a millió csillag,

hogy a csillaglét elérhetetlen nekünk,

s ha tudomány csillagidőre pillant,

kiderül: végső támaszt ott sem nyerhetünk.

Újabb ismeretünk a parányi világ,

hol szolgálatunkra vagy ellenünk nyüzsgő

lények sokasága segítségért kiált,

mint mi, létbizonytalanságot leküzdőn.

Jobban kell jó javainkkal gazdálkodnunk,

irányítva, mit lehet, s beletörődve,

amit nem, de teljesen megélve sorsunk,

meghatározottságunknak legyünk őre.

De ahogy nincs küldetésünk az egekbe

– középlényekként a végtelen közepén –,

úgy nem vagyunk egyedül a létbe vetve:

előd s utód társak adnak biztos reményt.