Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 304.

 304.

Olyan kincseket kaphatunk gyerekkorban,

amelyekről nem is tudunk, értéküket

csak élvezzük tudatlanul, s jönnek sorban

áldásaik később, éltetik a tüzet

bennünk egész életünkben. De akiből

hiányzik, megszenvedi azonosságát

míg el nem tudja érni, hogy bár mindenkitől

különbözve, olyannak lássa magát

mint környezetében bárki: csoport tagja

legyen kisebb-nagyobb körben, vagy átfogó

értelemben, s kétely nélkül alkalmazza

fogalmaikat: magára hagyatkozó

lehessen, ne akarjon megerősítést

kívülről elérni, mi továbbit kíván,

hogy sosem ér végére, s mindig kerítést

érez maga körül távlatosság híján.

E kincs lelki közösség ölelése,

határtalanul szeretteink bizalma,

hogy úgy vagyunk család és nemzetnek része:

még nagyobbra nő szellemünk birodalma.

Hit a jelen örökkévalóságában,

végtelenségében: egyik vég sem látszik,

tudat, hogy míg a feladat valósággal

békén hadakozni, szerelmére vágyik.