Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 307.

 307.

Jön, árad feléd az érzés, de belőled

fakad valójában, visszairányulva

ér el, tükréből a másiknak, de tőled

indul mindenképp, hasonmásért nyúlva.

Alig akarod hinni, hogy lehetséges,

jól esik, ha ott van és megállapodik

rajtad, benned, veled, csak ne legyen kétes,

se nem kényszer, ha bátorítod s bátorít.

Úgy felemelő, hogy nem kell felemelni,

mert magasban vagy már a gondolatától,

legmerészebb álmodban sem lehet merni

többet, végtelen verseny világcsúcsától.

Nem akarod, nem is félsz, hogy véget érhet,

a tökéletességnek nem kell segítség

kívülről mérlegelni édes értéket,

ha belülről tárul neked víg teríték.

Ám több ez vidámságnál, derűs lelkület,

kitölti az időt élet értelmével,

érte harcolni is lesz benned lendület,

ha vele teljes lesz határtalan éned.

Így lenni nagy öröm: mindenség karjában

ölelten, dédelten megélni vágyakat,

teremtődjön gazdagság-hullám és áram,

közösen alkotni sosem volt újakat.