Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 357.

 357.

Két véglet között hullámzik gondolatunk,

egyik jelentéktelen ürességünké,

másik: létezésünk mindenség csodája.

S akkor könnyebb elhessegetni az elsőt

ha tisztában vagyunk vele, hogy tényleg

világmindenség születését ismétli

minden fogantatás, minden újszülött: ég

és föld gyermeke egyben, istenség társa.

S ahogy nemesebb gyümölcsöt terem oltvány,

nekünk is volt lehetőségünk előre

lépni lelkünk finomabb, eredményesebb

működése felé – utólagos látszat

szerint, mert nem látunk bele őselődök

lelkivilágába, de ha már akkor is

sikerült túlélnünk viharokat és

a vadállatok támadásait, joggal

számíthatnak elismerésünkre innen,

a többnyire biztonságos életünkből.

Nekünk pedig sok megfontolandót lehet

az ősök példájából vennünk, épp csupán

száz évvel ezelőttről is: milyen nagy hittel

építették újjá lerombolt világuk,

léptek sosem volt korszakba előre, át

hozzánk, akik szeretnénk felelni nekik.