Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 360.

 360.

A tavasz emeli az idő kalapját

a Nap előtt, és ő visszaköszön

fényét villogtatva: megelőzheti a telet,

vígan felköltheti alvó természetét.

Ki- s visszabújtak nemrég még a virágok,

ahogy tünedezett a fagy s jött a meleg,

de mostantól szabad a pálya versenyre,

melyik fán lángol jobban a színegyveleg.

És ha néha még visszaeső bűnösként

kárt okoz a kertben dermesztő lehűlés,

felkészül itt minden a tékozló nyárra,

mikor majd a hőség igényli a hűtést.

Mindezzel párhuzamban telik ki sorsunk,

mintha a szörnyűség a végére jutna,

hoztunk már jövőnkért elég áldozatot,

jöjjön hát megmentőnk: ne lassan, de futva.

Hányszor reménykedtünk a jó fordulatban,

de ahogy Nap-pálya, végzet sem rövidül,

szenvedésünk bejárt felejtős bugyrokat,

szégyen, bár kényszerben, hogy ember ennyit tűr.

Mégis, valahogy józannak kell maradni

mikor beüt a részegítő változás,

vegyük elő szép sorjában értékeink,

gyümölcsöt sem eszünk érés előtt korán.