Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 371.

 371.

Hogy lennénk mi bezárva, ha itt az elménk,

mely kinyílva világra, röpíti felénk

képek és fogalmak gazdag áradatát,

mit mások elméje és külvilág ad át!

Aki nagyon panaszkodik a magányra,

nem tanult meg elmélyülni önmagába,

csak a kézzelfogható létezik neki,

eszmei tartalommal az isten veri.

Bejárja a Földet betevő élményért,

de nem ismeri igazán, csak a cégért,

szeretné, ha ünnep lenne minden napja,

emelkedett hangulatnak ízét kapva.

De az élet attól szép, hogy van értelme:

amit nekünk összehoz sugárzó elme

azzal, hogy befogad szellemi behatást,

s szétküldi termékét, nem ismerve határt.

A létezést szellemi szintre emeli,

érdekes összefüggések kedvét leli,

vagy csak örül, hogy része a természetnek,

magas szinten ad át minket élvezetnek.

Így hát nem tengődés a remete élet,

saját szigetünkön belül van a lényeg,

de kapcsolódni tudunk a széphez, jóhoz,

rosszat kerülve, dús képzelet jut szóhoz.