Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 372.

 372.

Sokkal jobban ragaszkodunk magunkhoz, mint

gondolnánk, lényegében e ragaszkodás

vagyunk: álmunkban sem hagyjuk el testünk,

s nem árt nekünk gondolati barangolás.

Sokkal nagyobb teljesítményünk a lelkünk,

mint gondolnánk, mert azt fel kell építeni

testünkkel együtt, s fenntartani irányát

egy életen át: sosem lehet letenni.

S benne éljük meg a gondolkodás örömét,

bánatát: rajta keresztül szárnyalhatunk,

vagy hullunk magunk alatti bús gödörbe,

lelkünk eredményünk s eredménye vagyunk.

Általa tudsz elvi síkon kapcsolódni

mindenkihez, s ez erősebb ölelésnél,

átadni magad s átvenni szeretetet:

elvág rosszat jótól élesebben késnél.

Ily mód vagyunk emberként annyira egyben,

hogy nem férkőzhet belénk más személyiség,

ilyenként nevelve: felnőttként kiserken

belőlünk világunk, s örökké elkísér.

Mert egyéni alkotásunkként megy tovább

közös életünk, főszerepet vállalva

űzzük hivatásunk, hol értékmérőként

isten ítél felettünk élve és halva.