Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 392.

392.

Mindig szép tavaszunk van, megunhatatlan,

ki is böjtöljük jöttét, tagadhatatlan,

s jó viszonyba kerül velünk a természet

végül: szépségén ámulunk, szerencsések,

hogy ide születtünk, ahol a négy évszak

sorban egymás után figyelmet nem kér, csak

kap egyre, mert tehetetlenül szemléljük

tobzódását, amint változását éljük.

És mire körbeér e velős folyamat,

újrakezdés vágyát érleli a tavasz,

mert sosem ugyanaz az év kezdődik el,

s hogy végigfut, az hitünkből nyert új hitel.

Közben állandóságot az ég közvetít,

csillagalakokkal történelmet vetít:

nagyobb távlatokra tervezett hatását

magunkon érezzük, mint hű földi mását.

Ahogy kizöldell, virágzik növényzet,

az bennünk semmihez se fogható érzet,

és a fákról hallott üde madárének,

feledteti sorsunk, hogy elszállnak évek.

Igaz megújulást lelkünk közötti tér

mutat: harmóniába rendezve ítél

emlékezetállónak vagy feledésre

élményt, mit közösen tettünk észbe.