Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 418.

418.

A szokásos, azaz színvonalas nyelvi

közegben az első sorban volt az ember,

akár főszereplőként vagy példaképként

volt szó róla, annyi eset, mint a tenger.

Mindegy volt, hogy kit említettek meg éppen,

férfiakat vagy nőket, ifjút, öreget,

a tartalom tanulságán volt a hangsúly,

nem lettek kiemelve a viselt nemek.

Hány és hány történetet hallottam én is,

hogy a vége többnyire tréfába futott,

mely „Mikor az egyszeri ember…” kezdődött,

s néha a komoly téma sírásig jutott.

Mert hát nem minden tartozott mindenkire,

gyermekként elküldtek: „Ne tátsd itt a szádat!”

ami háborút viseltekre tartozott,

nemcsak élményt beszélt, de „Mért kellett?!” vádat.

S a munkamegosztás szerint tanítottak:

„erősebb nem” kinn az udvaron, földeken

dolgozott, míg a „gyengébb” a tűzhely körül

tett-vett: főzött, mosott, font, szőtt, hímzett lenen.

Szerencse kellett titkokba bele látni,

saját akarattal kutattuk világunk,

nem volt lebontott a tudás kerítése,

amit most nemzedékek között látunk.