Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 420.

420.

Egy se kép, se hang állapot, és álomba

zuhansz, és csak másnap emlékszel rá vissza,

hogy ez volt, de ha nem sikerül, továbbra

is bevillannak képek: tények színtiszta

alakban, vagy köztük hidak építenek

összefüggést, milyen nem jut soha máskor

eszedbe, mert zavarón ott vannak veled

az oda nem illők, fontosak, de máshol.

És el is takarja őket a kívánság,

hogy zárd már le ezt a napot elpihenve,

s akkor meg mégis szeretnéd felidézni társát

képzetednek, hátha most nagy kincsre lelve.

Így mégse tudtál lemondani: mielőbb

álomba ringasd magad, úgy felriadhatsz,

csak a gondolat megőrzésre nyer erőt

ha újra eloszlatod, nyugalmat kaphatsz.

Ennyi minden történik és még több is tud,

amikor megtalálod éles eszedet:

fénye olyan területekre is bejut

alvás határán, hogy csábítja a kedved

ébren maradni s úgy használni az elmét,

ahogy ritkán képes napi rutin közben:

tapogatni világot mint finom kelmét,

s aztán valahogy valónk álomba zökken.