Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 421.

421.

Ahogy a fény a szem ujjaként tapogat,

pirinyó késekkel szabdalunk anyagot,

olyan méretben tálalva anyagokat:

összhatásuk tudod, de sosem láthatod.

Fekete doboznak hívják ezt a határt:

csak azt ismerjük, ami bemegy és kijön,

célunk vizsgálni, nem ismeretlen rakást,

s nem tudjuk, üdvös eredmény mellé mi jön.

De ahogy ehető és ehetetlen közt

életbevágó volt különbséget tenni,

lassan felismerjük, hogy hasznos eszközt

hol kell tompítani, s hol élesre fenni.

Jó a csillagmilliárdok mögé látnunk,

s tudnunk: minden más irányban van végtelen,

hogy amit felfoghatatlanságként áldunk,

kitöltse tudatunk, úr legyen kételyen.

Agyhullámokat termelünk és fogadunk,

értelem igájába fogjuk be őket,

a világmindenségnek hivatást adunk,

emelkedettséget minden emberfőnek.

Ámbár lenn a porban telnek mindennapok,

megélénkült lelkünk mellé kopik testünk,

szerényen is bírunk magas öntudatot,

szerelem szerencse egyetembe estünk.