Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 421.
421.
Ahogy a fény a szem ujjaként tapogat,
pirinyó késekkel szabdalunk anyagot,
olyan méretben tálalva anyagokat:
összhatásuk tudod, de sosem láthatod.
Fekete doboznak hívják ezt a határt:
csak azt ismerjük, ami bemegy és kijön,
célunk vizsgálni, nem ismeretlen rakást,
s nem tudjuk, üdvös eredmény mellé mi jön.
De ahogy ehető és ehetetlen közt
életbevágó volt különbséget tenni,
lassan felismerjük, hogy hasznos eszközt
hol kell tompítani, s hol élesre fenni.
Jó a csillagmilliárdok mögé látnunk,
s tudnunk: minden más irányban van végtelen,
hogy amit felfoghatatlanságként áldunk,
kitöltse tudatunk, úr legyen kételyen.
Agyhullámokat termelünk és fogadunk,
értelem igájába fogjuk be őket,
a világmindenségnek hivatást adunk,
emelkedettséget minden emberfőnek.
Ámbár lenn a porban telnek mindennapok,
megélénkült lelkünk mellé kopik testünk,
szerényen is bírunk magas öntudatot,
szerelem szerencse egyetembe estünk.
Komentarze