Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 429.

429.

Egész világunk ömlik el bennünk újra

meg újra mindegyik lélegzetvétellel,

de külön-külön ezt nem érzékeljük, mert

egységet alkot a lét értelmi csellel.

Darabokra töredezetten tárul fel

a részeiben felfogható környezet,

s csak újabban foglalkozunk távlatokkal,

mi végtelen térbe és időbe vezet.

Onnan tudjuk, hogy vagyunk, hogy vannak tárgyak

körülöttünk, meg emberek a családban,

kik által szeretetként árad vissza ránk

az élet lényege kidolgozott vágyban:

Hogy célokat valósítsunk szakadatlan,

még alváskor is dédelgetve álmokat,

kívánságok kereszttüzében választva

ki ezer apróság közül a fontosat.

Az ismétlődések sem ugyanazt hozzák,

más időben, más helyen nagy az eltérés,

életszakaszainkon végighaladva

teljességgé gyűlik, mint gyümölcs, az érés.

Ezért különbözünk annyira egymástól,

hogy néha rácsodálkozunk más emberre:

hogy tud annyira rosszindulatú lenni,

vagy hogy fér el benne annyi jó egyszerre.

Eszünkbe nem jut, pedig ez az igazság,

hogy mindnyájunkban egész világ lakozik,

míg élünk, élvezi tudatosságunkat,

aztán mindenség szellemévé változik.