Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 449.

449.

Alig értjük, amint a gondolat egyre

keletkezik: imént még nem volt s már van is,

állandóan fenntartja öntudatunkat,

összekapcsolódva lesz elmélet s tan is.

Mikor azt mondjuk, hogy beugrott egy ötlet,

fogalmunk sincs, hogy honnan érkezett hozzánk,

s amikor valami nem megy ki fejünkből,

előbb teljes alak, majd gondolat-foszlány.

Ám nemcsak szavak és mondatok lehetnek

ilyenek, de képek, alakok, dallamok

szintén, s ez felvet még rázósabb kérdést:

hogy maradnak fenn, ha alkotójuk halott?

Utóbbi magyarázata befogadás,

mert a művészetben kettőn áll a vásár,

de hogy szemlélőben mi játszódik le épp,

mástól idegen, mint saját nyelv ha trágár.

Mindehhez a nyelvet folyton emlegetik,

mintha az lehetne gondolat tárháza,

de fordítva van: kifejezést keresünk

hozzá, ha feltárul az újdonság tája.

Ami nem a régiből kikevert elegy,

hanem egy sosem látott–hallott új világ,

s bár nem tudjuk, hogy állt össze egésszé,

örömtelibb lehet, mint a legszebb virág.

A kulcs a beszédben rejtekezhet mélyen,

csak az a kérdés, hogy kivel beszélgetünk,

magunkkal, másokkal vagy éppen Istennel,

mitől az emberiség tagja lehetünk.

A beszéd és a belőle következett

szellem s termékei bizonyossá teszik

létünk, egyrészt testi, másrészt lelki síkon,

halottaink már csak elvi kásánk eszik.