Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 457.

457.

Milyen kis jelekből építenek várat

maguk köré, akik biztonságot látnak

mások lenézéséből vett álérvekben,

percnyi örömben, s nem száz és száz években.

Milyen kevéssel is megelégednek ők,

nagy célokat és szent vágyakat temetők,

nem baj, ha romlik, pusztul az ember-állag,

mert túl sok lett a földön az emberállat.

Már rég lemondtak róla, hogy felemeljék

magukhoz a népet, mert az csak söpredék,

nem is jut mindenkinek tiszta levegő,

jó sorsa csupán szeme előtt lebegő.

Pedig a természet különös rendező,

olyanoknak is ad tehetséget merő

véletlennek látszó valós kiosztással,

akik aztán nem akarnak semmi mással

foglalkozni, csak világmegismeréssel,

nem törődve közben az elismeréssel,

mert tudván tudják, hogy nekik van igazuk,

még ha elnyomott is sokáig a szavuk.

Nemes létté válik az olyan szövetség,

mely méltó tagja jövőbe küldött követség,

vagy jelen fényes állapotának őre,

s pusztító támadástól védelmezője.

Minthogy nincs olyan köztünk, aki nem nemzett,

legnagyobb közösségünk a szülő nemzet,

felkarol s betagol alkotói közé,

amitől a saját eredmény a közé.

Ezért akármennyire különbözhetünk,

mindig megegyeztet ránk boruló egünk,

úgy lesz köztünk a legkisebből legnagyobb,

hogyha maga után maradandót hagyott.