Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 473.

473.

Emberi szépségek összegyülemlenek,

nem a nagy teljesítmények – mondják: legek,

hanem környezet-látta, kéz-alkotása,

világnak virága, vagy eszmei mása.

Kezdjük a tájakkal: szem előtt terülnek,

dimbek-dombok, hegyek, rajtuk erdők ülnek,

folyók, tavak, tengerpartok hívogatnak,

ha kirándulsz, ezek nyugtatóan hatnak.

Saját kis- vagy kastély-kertek utánozzák

a természetet: inkább újragondolják,

zöld, nyári színek és őszi rozsdabarna,

sétálj ott vagy üldögélj lelked betakarva.

Aztán festészet, szobrászat termékeit

úgy szemlélheted, mint isten kellemeit,

sok termen áthaladsz s olyannal kínálnak,

mi ingere benned nemcsak a szem-szájnak.

S akkor jönnek a szellemi táplálékok,

költemények, mint vízben a buborékok,

elmédet frissítik tiszta eszméléssel,

melledet tágítják nemzeti érzéssel.

Áhítatra lelhetsz arra szánt helyeken,

elmélkedve, mi volt régen és mi leszen

veled és a világgal évszázad múlva:

mintha a sors iránya rajtad is múlna.

Sok más napi szépség nyüzsög még melletted,

szép emberek, különösen a gyerekek,

adnak magukra: tekints ruházatukra,

vagy a tárgyaikra, menj be otthonukba.

Szeretünk is nagyon ilyen földön élni,

lehessen gyönyörűségeket remélni,

tegyünk érte a magunk tehetségével,

sohase múljon el ez a mai Éden.